Ma egy rendkívül széles politikai törésvonal választ el egymástól két, egyenként nem kevesebb, mint 2,5-3 millió főt számláló tábort. Az egyik oldalon a nagy vezető áll, a másikon mindenki más, akiket ő kommunistának nevez. 

Az egyik oldalon a szavazók feltétel nélkül követnek egy nagyon erős, populista vezetőt, aki kirekesztő politikája miatt a liberális középről teljesen kitolódott a nemzeti konzervatív szélre. Nem választás volt ez, egyszerűen már nem volt máshol hely, ahol megtűrték volna, és ahol megfért volna a – hazai pályán épp győztesnek gondolt – stratégiája. A vezető, mint egy jó alakváltó, nemzetivé gyurmázta magát és a politikáját. Fanatista tábora követte őt az átalakulásban és követni fogja a jövőben is, egészen addig, míg le nem áldozik a csillaga, míg ki nem pukkad az az erős, kormányozni tudó vezető lufi, melyet évek alatt nagyon profin fújt nagyon nagyra.

A vezető hosszú ideológiai vándorlása végén, a nemzeti oldalra érve sok ember ébredt rá az országban, hogy  az idegengyűlölet számára inkább vállalható, mint nem, a magyar hagyományok mindennél előbbre valók, az EU amúgy szar, a kommunista államok viszont nem is annyira ördögtől valók.

De azt, hogy ki igazából a kommunista, mára a kedves vezető mondja meg.

Kommunista lehet bárki a törésvonal túloldalán. Bárki, aki épp vele szemben áll, de lehet kommunista az Amerikába disszidált milliárdos öregember, vagy bármelyik nyugat-európai állam is. Aki viszont nem, és biztosan nem kommunista, az Moszkva, Peking és a nagy bajszával odafent a pulpituson terpeszkedő, volt MSZMP-s káder.

Nincs gond, elhiszik neki ezt, követik őt, szeretik, hisz elmondta, a kommunisták ellen harcol és tartoznak neki annyival, hogy ezért (is) rá szavazzanak.

De mégis mit akarnak szerintük ezek az új-kommunisták idehaza? Mit akar a baloldal?
Nyilván mindent, ami nagyon-nagyon rossz a népnek: kerítést bontanak, beengedik az erőszakos migránsokat és a terroristákat, adót emelnek, rezsit emelnek, megszüntetik a családtámogatást és az LMBTQ-lobbi révén nemváltoztatást népszerűsítenek a gyermekeinknek. A főnök egyik jobbkeze így foglalta ezt össze a facebook oldalán:

A nagy vezetőnek ma már könnyebb dolga van, mint négy, nyolc, vagy tizenkét éve: bármikor hazudhat, sokkal többet hibázhat, és akkor sincsen semmi baj, ha esetleg lebukna. Ma már a saját médiabirodalma minden nap megírja, hogy a kanyar után vár minket a Kánaán, és azt is, hogy a vezető nem tud hibázni, és sosem hazudik. Becsszó! Mindenki más viszont folyamatosan azt teszi! Mindenki más, akit ő magától balra hagyott.

A szavazók rendszeresen erre is emlékeztetve vannak: a médiabirodalom többtucatnyi, közpénzből fenntartott karaktergyilkosának – a propagandát fújó névtelen újságíróktól eltérően ők azok, akik arcukat is adják a néphülyítéshez – célkeresztjében mindig van épp egy vagy több húzónév a másik oldalról.

Karaktergyilkosnak lenni viszonylag könnyű, pusztán keresni kell valamit, amit ki lehet forgatni, el lehet csúsztatni, ki lehet ragadni a kontextusból. Persze kell hozzá nagyfokú gátlástalanság és hitványság, hisz sok esetben ezek a dolgok kimerítik a rágalmazás, becsületsértés vagy hitelrontás fogalmát, de szar emberből mindig termett elég, és amúgy is a nagy vezér cimborája dönt arról, mi ma a bűncselekmény Magyarországon.

Sokan vannak ettől a fertőtől balra, hisz szerencsére rendkívül széles az ideológiai paletta, bárki megtalálhatja rajta az ő gondolkodását képviselő pártot. Bárki, aki elvek szerint keres politikai csoportosulást. Vannak ott szocialisták, zöldek, liberálisok és konzervatívok is. De kommunista egy sincs köztük. Még az a tönkrevert, öreg szoci sem kommunista, aki azt kapta, amit a kormányzása minőségéért megérdemelt: tönkreverést.

Ez nem az a vak és feltétlen szerelem, mint a vezető körül. Ha valamelyik kiválasztott csoportosulás már nem a nekem tetsző elveket vallja, otthagyhatom és választhatok mást. Nem fog olyan nagyon földhöz vágni, hisz elvek és érvek alapján döntöttem és nem az érzelmeim vezéreltek. Gondolkodtam, volt, hogy kétkedtem, mikor választottam, nem pedig hittem, feltétel nélkül főleg nem.

Az említett öreg szocin kívül egy korábban feketében masíroztató pártban is sokat tudnának mesélni a csalódott és emiatt megfogyatkozott szavazóikról. Pedig ők csak egy kicsit léptek el balra az eredeti elveiktől, csak egy kicsit „európaiasodtak”.  Néhány százezer szavazóba került ez nekik, és egy felelős vezető fejébe. De ez így volt jól!

Szóval ott az a sok kisebb párt, akiket többnyire elveik miatt követnek az emberek: máshogy gondolkodnak gazdaságról, oktatásról, zöldpolitikáról, alkotmányozásról, vagy arról, hogy mit érdemel az a bűnös, aki kirabolja és minden nap dezinformálja azokat az embereket, akik feltétel nélkül bíznak benne.

Ott vannak és most mégis úgy döntenek, hogy egy időre félre teszik ideológiai különbségeiket, és egységbe tömörülnek egy közös, nemes cél érdekében. Az pedig nem más, mint egy olyan Magyaroroszág, ahol senkinek nem jut teljhatalom, ahol nem alakul ki egy ilyen széles törésvonal az ország két fele között. Egy hely, ahol a különböző pártok egymás ellensúlyaként működhetnek, ahol meghallgatják a másik véleményét, ahol a döntések viták és érvek ütköztetései után születhetnek csak meg, és az érv nem az lesz, hogy csak, vagy mert az az apuka kőbányája.

A szavazók idén ősszel úgy döntöttek, hogy ezt az egységet pont egy konzervatív ember fogja vezetni. Egy igazi konzervatív, nem az az urizáló, más véleményt meg nem tűrő populista, aki most épp annak hazudja magát. Színes egység lesz és nehezen kormányozható, de láttunk már ilyet. A végső cél úgyis az, hogy lebontsák a nagy vezető milliókat hülyére vevő rendszerét, mert a törésvonal csak annak romjaival lesz betemethető.