Vastagbőr

Ilyen ország nincs még egy!

Strukturális reformok vagy megszorítások?

    Pártunk és államunk vezére, akarom mondani a miniszterelnök úr, súlyos bejelentésre készül. A kormány az unió, valamennyi összeesküvő nemzetközi szervezet, és amúgy a józan paraszti ész nyomására elhatározta magát a strukturális reformok végrehajtására. Három év alatt összesen hihetetlen(ül nevetségesen kevés) 700 milliárd forintot kíván a kormány az állammal megtakaríttatni.

    Már az összeg is sokat elárul. Az ország éves GDP-je úgy 27-30.000 milliárd forint, aminek az idén nagyjából a felét (48.7 %-át) osztja el újra az állam. Ez úgy 14.000 milliárd forint. Három év alatt 42.000 milliárd. Ehhez képest a 700 milliárd aprópénz, kevesebb, mint a kiadások 2%-a. Egy átfogó, strukturális reformnak legalább a kiadások 10%-át (de esetünkben inkább 15-20%) lenne érdemes megcéloznia, hogy a hazai újraelosztási mértéket a hasonló fejlettségű, de nálunk gyorsabban fejlődő országok szintjére mérsékeljük. Ez a cél tehát inkább megszorításnak, mintsem strukturális reformnak tűnik.

    Mi a különbség? Egyrészt a cél, másrészt a módszer. A megszorításokat egy épeszű kormány akkor alkalmazza, ha az amúgy jó (de legalábbis nem túl rossz) szerkezetű kiadásai meghaladnák a lehetőségeit. Vagyis, ha beesik valamilyen visszaesés, vagy elszállnak a hitelkamatok, gyengül a befektetői bizalom. A kormány ilyenkor jellemzően rövid távú lépéseket tesz a pénzügyi egyensúlya (vagyis jellemzően az elfogadható szintű hiány) helyreállítására, amelynek módszere, hogy az általa kevésbé preferált kiadásokból gyakorlatilag fűnyíró elvvel levág valamennyit. Ez jellemzően a közszférát sújtja elsődlegesen, más területekhez azután nyúl, ha a közszférát már sikerrel a lebénulás szélére juttatta.

    A nálunk már szinte szitokszóvá silányuló strukturális reform (melyet a fent említett összeesküvő szervezetek erőltetnek, beleértve a józan észt) akkor kerül szóba, ha egy államnak már nem csak túl magasak, hanem hibás szerkezetűek is a kiadásai, és ennek a célja a költségvetés egyensúlyának helyreállításán túl a gazdaság versenyképességének fokozása a csökkenő kiadásokat követő csökkenő adóterhek révén. A módszere a kiadások és bevételek alapos áttekintése (erre elvileg volt ideje a kormánynak), majd mindazon kiadások megszűntetése, amelyek nem hajtanak valódi hasznot (és megszűntetésük nem ér fel egy politikai öngyilkossággal), majd az adórendszernek a lecsökkent kiadásokhoz igazítása.

    Persze örök kérdés, hogy mely kiadások nem hajtanak valódi hasznot, és melyek igen. Vannak a kiadások gazdaságélénkítő hatása melletti és elleni érvek is, amelyek gyakorta nem is mondanak egymásnak annyira ellent, mint az elsőre tűnik. Az, hogy mi hasznos és mi nem függ a társadalmi sajátosságaitól, a gazdaság fejlettségétől és szerkezetétől valamint a belső piac nagyságától. Ez utóbbi egy fontos szempont. Kicsiny hazánknak belső piaca is kicsiny, a hazai termelő vállalkozások nem is elsősorban erre termelnek. Valójában megtermelt javaink több, mint 2/3-át exportáljuk (épp ezért is importálunk oly sokat). Ez egy, az eszét használni képes embernek helyből elárulja, hogy minden belső piacélénkítő kiadás ablakon kidobott pénz, mert egyszerűen a lakosság magasabb jövedelmű csoportjaitól és a hazai vállalkozásoktól pumpálja a pénzt a nagyobbrészt külföldi termelők (és a többnyire szintén külföldi tulajdonú kereskedelmi láncok) felé. Gondolom a német dioxinos sertéstermelőnek és a TESCO-nak szüksége van erre a támogatásra… (Nekünk meg nemzeti érdekünk…)
   
Ugyanakkor az ellenkező irányú támogatásnak sincs sokkal több értelme. Az ugyanis kétféle hatással bírhat, függően a támogatás kiszámíthatóságától és a korrupció valószínűségétől és mértékétől.
   
Az első eset egy kiszámítható támogatási rendszer, a vállalkozó számíthat rá, hogy legalább tíz évig minden évben megkapja a támogatást. Ebben az esetben az árképzésében figyelembe tudja venni a támogatásból származó bevételeit, és a támogatás mértékével arányosan olcsóbban tudja adni a terméket, mint a külföldi vetélytársai. Ez első körön nem más, mint a hazai lakosság és vállalkozások jövedelmeinek átirányítása az importőr országba (a német háziasszony a magyar adófizetők pénzéből veszi olcsóbban mondjuk az új autóját). Ebben az esetben – ha nincs jelentős korrupció (tehát nem nálunk) – van bizonyos gazdaságélénkítő hatás, hiszen a kiszámítható támogatás vonzani fogja a beruházásokat. Ugyanakkor a támogatás összege hosszabb távon csökkenni fog, hiszen a nemzetgazdaság csak egy bizonyos pontig képes finanszírozni mások jólétét (hiszen az előny abból származik, hogy a vállalkozóhoz beáramló jövedelem egy része nem a vásárlótól, hanem a hazai adófizetőktől ered), utána már nem képes további jövedelmeket átcsoportosítani, míg a támogatási igény nőni fog. Ennek következtében az egy egységre jutó támogatás mérséklődni fog egészen addig, míg a támogatási előny olyan kicsire csökken, hogy már nem éri meg erre alapozva beruházni.

    Az igazság az, hogy az élénkítési hatás már előbb elveszhet, hiszen a csökkenő egységnyi támogatás miatt egy ponttól a vállalkozásoknak megéri korrumpálni a jogalkotókat, döntéshozókat, mert az elnyerhető többlet támogatási előny nagysága meghaladja majd a korrupció költségeit. Ez ellenben már nem ösztönöz új beruházásra, hiszen a korrupciónak az a kockázata, hogy megszakadhat, így a vállalkozó inkább nyereségmaximalizálásra fordítja az extra támogatást, mintsem termelésfejlesztésre.

Ugyanez a hatás él akkor is, ha az elosztási rendszer már kezdetben is korrupcióval fertőzött (és gyanakszom, hogy nálunk az), vagy amennyiben a támogatás nem kiszámítható. Ilyen esetekben az exportra termelés és a beruházás már eredetileg is csak a valós és várt piaci árak alapján történik, a támogatás pedig maximalizálja a vállalkozó nyereségét. Ennek oka, hogy egy olyan bevételt épeszű beruházó, vállalkozó nem vesz figyelembe az árképzésénél, amely nem biztos, hogy befolyik, vagy amelynek egy részét vissza kell fizetnie „közbenjárási jutalék” gyanánt.

Félre ne értsen senki, nincs nekem bajom sem a németekkel, sem a vállalkozókkal, ám elvárom azt, hogy bárki, aki az én jövedelmemre pályázik, az valamilyen terméket, szolgáltatást nyújtson a részemre, mégpedig számomra is kedvező áron és feltételekkel. Vagy ha már e nélkül adok valakinek valamit, akkor az rajtam, és ne egy olyan emberen múljon, aki pártállástól függetlenül szemrebbenés nélkül a pofámba hazudik és még ki is röhög közben.

Természetesen az exporttámogatásnak egy – és csakis egy – esetben lehet pozitív hatása: ez az ágazatnevelés. Ennek a lényege az, hogy egy viszonylag új, nem telített piacú ágazatot részesítünk kiszámítható, ám korlátozott idejű (mondjuk 10 év) támogatásban. A pozitív hatás ilyenkor az, hogy elősegítjük azt, hogy az új ágazatnak legalább az egyik fontos bázisa kicsiny hazánk legyen, így bőven a támogatás időszakán túl is élvezhetjük a fejlettebb, jó piaci pozíciókkal bíró ágazat előnyeit, ezáltal az tartósan irányít át máshonnan jövedelmeket hozzánk (miképp a másholt termelt áruk tőlünk irányítanak át jövedelmeket hozzájuk).

Ám a kormány reformcsomagja ezzel nem foglalkozik, ahogy más lehetőségekkel sem. A nyugdíjasok ingyen (illetve a 65 év alattiak kedvezményes) utazása marad, holott már bevezetésekor is megkérdőjelezhető volt az értelme. (Konkrétan Horn Gyula kampányfogási lépése volt, ami amúgy nem jött be.)

Pozitív, bár erősen populista szagú lépés a rokkantnyugdíjak felülvizsgálata. Ezen ugyan valóban sokat lehetne fogni, ugyanakkor nem tartom valószínűnek, hogy túl sok rokkantnyugdíjas minősítését vizsgálnák felül. Egyszerűen az, aki most visszaél ezzel az intézménnyel túl nagy előnyhöz jut általa ahhoz, hogy lemondjon róla, épp ezért valószínűleg hajlandó lesz így szerzett jövedelme egy részét feláldozni a „szent cél” érdekében. Persze ez nem sokat érne, ha a másik oldalon nem lenen fogadókészség. Ám valószínűleg lesz, két okból is. Egyrészt ez szép bevételi lehetőség lesz a bizottságok tagjainak, és itt, ha ügyesek többet nyerhetnek, mint amennyit később veszíthetnének a lebukással. Másrészt épp a lebukás elkerülése érdekében fogják egyesek hagyni, hogy megint megtömjék a zsebüket, avagy furcsa lenne, ha épp arra mondaná most, hogy makkegészséges, akiről tavalyelőtt még azt mondta, hogy sajnos még a nejlonszatyrot (csak az ólombetétes baseball ütőt) sem emelheti meg, ha abban több van egy kiló kenyérnél és egy liter tejnél. A megoldás nyilván az lenne, hogy olyan feltételrendszert teremtsen az állam, hogy jobban megérje dolgozni (mármint legálisan) mintsem rokkantnyugdíjon élni (és esetleg mellette feketén dolgozni). Ebben az esetben ugyanis nyilván csak az venné igénybe ezt a szolgáltatást, akinek a munkavégzésre valóban nincs lehetősége.

Mindez azt jelzi előre, hogy aligha lesz „átütő” erejű a kormány reformcsomagja, miközben a stabilitás érdekében annak célkitűzéseit tartani kell. A kormány persze belefoghatna a valódi reformokba, az állami szerepvállalás felülvizsgálatába. Ám ez ütközne a kormány által erősen sugallt „gondoskodó állam” (ezt még az elmúlt rendszerben találták ki a diktatúra alátámasztására és a társadalom önkéntes szerveződéseinek feloszlatására, ha kell erőszakos elnyomására) koncepcióval. Ezen túlmenően nagyon sok érdekkonfliktust kellene felvállalni, miközben telik az idő, és a késlekedés következtében a 2014-es választásokkor jobban érezhető lenne a reformok népszerűség csökkentő, esetenként valós, bár ideiglenes negatív hatása, mint a hosszabb távú pozitív hatások. Sokkal valószínűbbek egyes újabb megszorító lépések – a „hamburgeradó” felvétele a reformcsomagba erre utal – amelyekkel a kormány kihúzhatja a várva várt nagyobb fellendülésig, így elkerülve a komolyabb érdekkonfliktusokat. Aztán pedig amikor megy a szekér, ki foglalkozik ilyesmivel…

(Rorgosh barátunk írása a Nagy Reformok bejelentése előtt)

Megosztás