„A magas színvonalú szakértői tevékenységünkkel hatékonyan hozzá szeretnénk járulni a fogyatékos és megváltozott munkaképességű emberek egészségügyi, szociális és foglalkozási rehabilitációjához annak érdekében, hogy a már meglévő és a kormányprogram végrehajtása során létrejövő új munkahelyek betöltésére a lehető legnagyobb mértékben és arányban váljanak alkalmassá és képessé. Szakvéleményeinkben és szakhatósági állásfoglalásainkban javaslatot készítünk a komplex rehabilitációra, így járulva hozzá ahhoz, hogy a rehabilitációs programba vett emberek a foglalkoztatási lehetőségek kihasználására maximálisan képessé váljanak. Kiemelten fontos számunkra, hogy hivatalunk kormánytisztviselői empátiával viseltessenek a hozzánk fordulók iránt és emberséges magatartást tanusítsanak az ügyfeleink felé, különös tekintettel arra, hogy a hivatalunkkal kapcsolatba kerülők általában segítségre szoruló, olykor súlyos betegségekkel küszködő emberek.”
A Facebookon a következő történetet olvastuk. Döntse el mindenki magában, melyik áll közelebb a valósághoz.
„Tegnap elkísértem öcsémet és sógornőmet. Sógornőm kapta a behívó végzést az NRSZH-tól. Ez volt rajta: „Végzés” Azt végezték, hogy kötelező megjelennie az NRSZH bizottsága előtt. „A végzés ellen önáló fellebezésnek helye nincs.” Már ettől görcsbe rándult a gyomrom, mikor megmutatták. Mi az, hogy kötelező, hogy nincs joga tiltakozni, hogy mennie kell, ha tetszik, ha nem?
Elkísértem őket, mert siketek, öcsém hiába óvja a feleségét, ő sem sokat ért. Reggel félnyolcra szólt a behívó, 7.15-kor ott voltunk. Rokkantak álltak a zárt kapu előtt. Együtt vacogtunk az esőben, egyikünk sem szólt, mindannyian ugyanazt érezték, amit én. Iszonyt. Aztán félnyolc előtt pár perccel kinyílt a kapu. Biztonságiőr nyitotta kulccsal, és terelt minket befelé a keskeny járdán. Ahogy önkéntelenül egyes sorba kényszerülve befelé iparkodtunk, mellettünk biztonsági őrök vigyáztak, meg ne bontsuk a rendet, a sort. Hátul valaki kiabálni kezdett, azzal vádolta az őrt, hogy meglökte, rendőrrel fenyegetőzött. Nem láttam, mi történt. Az őr visszamordult rá, hogy fogja be a száját, ha akar járadékot, vagy kivágja. Egy ablakhoz tereltek minket, az őrök továbbra is ott álltak. Vigyáztak ránk, míg sorunkra vártunk. Öcsém megismert egy siket fiút és az édesanyját. Nekem is bemutatta őket, halkan beszélgettünk, majd sorra kerültünk, sorszámot kaptunk, a sorszámmal egy ajtószámot, és nem láttuk többé az ismerősöket. Minden ajtó előtt egy ember várakozhatott. Már ha nem volt kísérője. Sógornőmmel ketten is voltunk, ez láthatóan feszélyezte az őröket. Ahogy ott ültem, érdeklődve nézelődtem. A kártyával nyíló biztonsági ajtók mögött sorban tűnt el egy-egy fehér köpenyes öregember. Igen, ez volt a benyomásom, minden orvos hetven és a Matuzsálemi kor között. Hosszú fehér köpenyben, megvető, mosolytalan arccal. Odébb egy nő kiabált lefelé a lépcsőn. – Nyitást kérek a 105-ösre! Beengedne valaki? Biztonsági őr jött fel, lehúzta a kártyáját, a nő eltűnt az ajtó mögött. Az őr várt, míg becsukódott mögötte, majd lefelé indult. Vártunk. A nekünk kijelölt ajtó mögül hangos nevetés szállt felém. Ahogy odafigyeltem, rájöttem, sógornőm nevén kacagnak. Kiforgatják, gúnyosan tréfálkoznak. Ökölbe szorult a kezem, felálltam ,hogy jobban halljam. Egy ott dolgozó nő haladt keresztül a folyosón, rámförmedt. – Üljön le! Attól nem jut be hamarabb, ha ott ácsorog! Azért tettük oda a padot! Megvárta, míg leülök, csak akkor ment tovább. Végül kinyílt az ajtónk, az asszisztens kilépett, elkérte sógornőm papírjait. Én adtam át őket. – Ennyi? – mordult fel. – Csak ennyi papírral jöttek? – Ennyi – felelem megszeppenve, mint amikor kisdiák koromban elnagyoltam a házi feladatot. – Siket. Ott az audiogram. Bevitte a leleteket, majd kisvártatva behívott. Nem tudok rosszat mondani az orvosnőre. Kedves volt, szimpatikusak voltunk neki. Csak nem értettem, a sógornőm siketsége mennyiben függ össze a vérnyomásával, a szívhangjaival, a pulzusával. Más vizsgálatot nem végzett. Megkérdezte, mi a panasza. – Panasza? – értetlenkedtem. – Hogy nem hall. – Egyéb panasza nincs? Hogy kommunikál? – Jelbeszéddel. – Maga hivatásos jeltolmács? – Nem, a sógornőm, családtag. – És ki a férfi? – Az öcsém, a férje. – Miért vette feleségül? – Öh… Mert szereti…. – Hogy szoktak veszekedni? – Nem szoktak. Szeretik egymást. – Na persze, gondolom. Leküldöm magukat a foglalkoztatási szakértőhöz. – Kihez? – nyikkantam. A szó olyan Orwellesen csengett. Vagy Madáchosan? A foglalkoztatási szakértő elbírálja, a Falanszterben ki mire alkalmas. – Ő majd megmondja, milyen munkát végezhet. Kifelé indultunk, udvariasan köszöntem, majd lenyomtam a kilincset. Az azonban nem engedett. Visszanéztem. – Zárva az ajtó – jegyeztem meg. Az orvosnő az asszisztensre pillantott. – Engedd ki őket! Az megnyomott egy gombot az asztalán, és a kilincs engedelmessé vált. Ismét összeszorult a gyomrom. Vajon van olyan is, akit nem engednek ki? De akkor mi lesz vele? Ha mindenkit kiengednek, minek a zár? Lementünk a földszintre, ott már a lépcső aljában várt az őr. – Hová? – mordult ránk. – A foglalkoztatási szakértőhöz – magyaráztam. Egy padra mutatott. – Ott üljenek le! Majd szólítják magukat. Köszönetet rebegtem a parancsra, és helyet foglaltunk. Több sérült ember ült ott kísérőivel. Egyenként megnéztem az arcukat. Egy mankóval ücsörgő fiút egy hasonló korú fiatalember kísért. Testvéreknek tűntek a vonásaik alapján. A mankós srác telefonba mesélte valakinek, hogy nagyon szemetek voltak vele. Félfüllel hallgattam a már sokaktól ismert rémtörténetet arról, hogy olyat követeltek tőle, amit nem tudott, elesett, de kinevették, pokróc stílusban beszéltek vele, megalázták. Bátyja egy zsömlét felezett éppen. Gondos aprólékossággal törte ketté, összemérte a darabokat, majd a nagyobbikat öccse kezébe nyomta. Az letette a telefont, és szorongva összemosolyogtak. Mellettünk egy vak lány egy idősebb nővel. A lány idegességében fehér botját kopogtatta ujjbegyeivel. A nő hallgatott. Majd szólították a lányt, az felállt, és a hang irányába indult a bottal. A nő összekapkodta a kabátokat, táskákat, de mire az ajtóhoz ért velük, az asszisztens berántotta a vak lányt, és az bezárult előtte. Ott állt a cuccal zavartan, tétován, nem tudva, mit tehetne. Végül jobb híján visszaereszkedett a padra. Hátunk mögött egy középkorú asszony down-kóros fia hátán tartotta a kezét. Nyugtatóan simogatta, tekintete riadtan járt ide-oda, ugyanakkor arcán ült az elszántság, hogy bármi áron védi a fiát. A fiú egykedvűen bámult maga elé, nem mozdult. Tűrte a simogatást. Aztán szólították sógornőmet, és mi is felugrottunk. A foglalkoztatási szakértőnél ketten vártak. A női szakértő nekem esett, hogy mit keresek itt, milyen viszonyban vagyok a vizsgált személlyel, öcsém miért van itt, ő milyen viszonyban van vele. Miért nem tud beszélni sógornőm, és vajon tud-e magyarul különben. A férfi egy mondatban szakértette, hogy sógornőm nem alkalmas semmilyen munkára, mert nem tud beszélni, nem tud kommunikálni. Tehát munka nincs. Járadékot ne várjon, mert nincs öt év munkaviszonya. Tehát nem jár neki ellátás. Pont. Majd kapunk határozatot, abban benne lesz minden, de ne számítsunk jóra. Mehetünk. Ekkor már egyetlen kívánságom volt. Kikerülni a zárt ajtó mögül, a nyomasztó légkörből. Odakint friss levegőt venni, és messzire elkerülni a jövőben minden ilyen helyet. Ahogy az ajtón kiengedtettünk, rohantunk végig a folyosón. A bejáratnál megint útunkat állta az őr. – Hova? – Haza – feleltem udvarias mosollyal. – Végeztünk. Kiengedett az ajtón. Nem tudom miért, de a kapun kilépve visszafordultam, pásztáztam a homlokzatot, a falat. Úgy éreztem, valahol ott kell lennie a feliratnak: „A munka szabaddá tesz!” Amikor már az utcán mentünk, öcsém megszólalt. – Olyan volt, mint Auschwitz – mondta. Pedig saját gondolataimat nem osztottam meg vele.”
Éppen két napja olvashattuk, hogy várhatóan csak a jövő év végéig fejezik be annak a csaknem 200 ezer megváltozott munkaképességű embernek a felülvizsgálatát, aki korábban rokkantsági nyugdíjban részesült. A rokkantstátuszuktól megfosztottak 2014-től jelennek meg a munkaerőpiacon, mivel a „kormány célja a korábban rokkantnak nyilvánított 200 ezer ember közül lehetőség szerint minél többet visszaterelni a munkaerőpiacra.„
