Bezárás

“42 percet töltöttem levegő nélkül” – exkluzív interjú Jászladányi Nándorral

Mitől ilyen sikeres, mi volt élete legdurvább kalandja, mit üzen a rajongóinak és mit az irigyeinek? A híres író, költő, világutazó polihisztor minden kérdésünkre válaszolt.

Néhány hete üstökösként tűnt fel a Facebookon a híres író, költő, világutazó és polihisztor Jászladányi Nándor, aki mindeddig méltatlanul kevés figyelmet és pláne elismerést kapott szülőhazája, Magyarország lakosaitól. Bezzeg a világ és a világegyetem már évtizedek óta megadja a neki járó tiszteletet és megbecsülést.

Interjút kértünk tőle, és a világhírű Jászladányi igent mondott, ráadásul honoráriumot sem kért a válaszaiért.

– Minek köszönhető a páratlan életutad, ez az elképesztő világsiker? És milyen érzés ilyen nagy embernek lenni?

– A férfiasságnak, a bátorságnak és az erőnek. Meg persze a szerencsének. Nem mindenki születik Jászladányi Nándornak, eredetileg én is Zokni Józsefként láttam meg a napvilágot. Megemlíteném még kitűnő nyelvérzékem, valamint legendás orális kapacitásom: ezek sokszor húztak ki a csávából. Ahogy az ősi jemeni mondás tartja, a siker olyan, mint a teve farka: nehéz megmarkolni, és nemritkán szaros. Én is keményen megharcoltam a nemzetközi elismertségért. A féltékeny és értetlen magyar irodalmi bráhmin-kaszt, meg persze a félművelt, tintanyaló zsurnalisztahordák minden tőlük telhetőt megtettek, hogy elhallgassák vitathatatlan tehetségem. Nem egy, még mindig a posztmodern mákonytól kábán nyáladzó kritikust kellett áthajítanom a kirakatüvegen, hogy az első kedvező recenzió megjelenhessen rólam. Igen, voltak nehéz idők. A Herder-díj előtt otthon alig ismerték a nevemet, és most már bevallhatom, a tetvészkedő német értelmiségi lotyók gügyögő rajongásába is hamar bele lehet unni. Azt hiszem, az áttörést a “Budapest – Mogadishu. Búcsú a kisebb dzsihádtól“ című riportkötetem hozta, illetve amikor megteremtettem a független Dél-Szudánt. A Wall Street Journal-ben akkor lett állandó rovatom, amikor egy pakisztáni barlangban puszta kézzel kitéptem Oszama bin-Laden szívét – persze néhány simogató kritika elég szegényes kárpótlás volt azért, hogy azóta is a CIA meg a US Navy SEALs sütkérezik az én sikeremben, de annyi nagyvonalúság azért szorult belém, hogy ezen továbblépjek.

– Mit szólsz ahhoz, hogy néhányan összetévesztenek egy másik magyar irodalmárral, Jászberényi Sándorral? Gerlóczy Márton szerint például Jászberényi őt vádolja azzal, hogy a nevedben álnéven ír. Erről mit gondolsz?

– Egyikükről sem hallottam még. Egyébként is utálom az y-ra végződő családneveket, és igazság szerint évek óta nem szagolgatom a hazai “irodalmi” élet poshadt mocsarának szánalmas kigőzölgéseit. Mindig is outsider voltam. Sem előttem, sem utánam nem volt hasonló, nincsenek előképeim. Talán Hemingway tudott megközelíteni a leginkább, de végül ő is feladta. Meg a vége felé átment ilyen picsogós, szenvelgős ponyvába. Összességében al-Gazálival, a híres arab-perzsa filozófussal értek egyet: a teve sem számlálja, hány homokszem kerül a patái alá. Az al-Manar című tekintélyes irodalmi lap munkásságommal foglalkozó tematikus különszámában egyébként olvastam, hogy Madzsarisztánban többen megpróbálták utánozni a stílusomat, de ez nem megy ilyen egyszerűen. Az irodalom Élet, Szenvedés, Vér és Pina nélkül annyit sem ér, mint a bevarrt seggű eritreai prosti vazelin nélkül. De persze sok sikert kívánok minden kezdő írónak – amíg nem valami posztmodern ganét okádnak a világba.

Jászladányi Nándor, a gondolkodó

Jászladányi Nándor, a művész

– Egyesek szerint esetleg Jászberényi állítólag talán azt gondolja, hogy te igazából a 444-es Szily Laci és/vagy Bede Márton, esetleg az átlátszós Bodoky Tamás vagy, illetve ők hárman együtt, vagy az eltitkolt gyermekük. Ez igaz?

– Ez zavarosabban hangzik, mint a közép-arábiai Banu Tamim törzs szakrális genealógiája. Továbbra sem tudom, ki az a Jászberény Laci, és a többiekről se hallottam. Már megszoktam, hogy Kelet-Európában az a világraszóló zsenik sorsa, hogy a helyi parlag nem tud mit kezdeni a tehetségükkel. Nem véletlen, hogy a legfénylőbb csillagoknak – az Altairnak, az Aldebarannak vagy az Arrakisnak – nem magyar vagy román, hanem arab nevük van. Nem nagyon foglalkoztat, hogy mit gondolnak rólam “otthon”, vagy kik akarnak a fényemben sütkérezni. Az én családom a háború, legjobb barátom a halál, otthonom a katasztrófa. Szerény faszi vagyok, beérem a világhírrel és a halhatatlansággal. Ománban járja a mondás: a hegy tetejéről könnyű összetéveszteni a bélsárt az olajjal, és az íze egyiknek sem kellemes – de a káfir csak az egyiktől ég rendesen. Persze ha bárki a saját neve alatt publikálja a szövegeimet, azt megtalálom, és megbaszom. Ezt megígérhetem.

– Hogy bírod azt az elképesztő stresszt, amiben élsz? Mi tartja benned a lelket?

– A füstszűrő nélküli Cleopatra, a Black Dog malátawhiskey meg a tapasztalt szomáli kurvák. És persze a szakmai lelkesedés. Tudom, hogy a világnak szüksége van rám. Nem állítom, hogy teljesen kiegyensúlyozott palinak tartom magam, de a géniusz mindig két végéről égeti a cigit. Egyébként pedig nincs lelkem. Felfalta a háború. Most én falom fel a háborút.

– CIA-, MOSZAD-, vagy KGB-technikának köszönhető, hogy a világ legeldugottabb részéről is tudsz netezni?

– A net érdekes kérdés, jó, hogy kérdezed. 2011-ben épp Tunéziában voltam, amikor egy drúz misztikus, a híres gafszai Törpe Imám spirituális vezetésével megoldást találtam a problémára. Olyan VPN-t fejlesztettem ki a talamuszomból, aminek segítségével khat hatása alatt akár telefon vagy számítógép nélkül, puszta gondolatokkal lehet a Twitterre vagy a Facebookra posztolni. Akkoriban arrafelé elég feszült volt a helyzet. Nagy volt a felhördülés, mert Mohamed Buazízi, a zöldségárus nemrég gyújtotta fel magát Sidi Bouzidban tiltakozásul, amiért Ben Ali gyáva rendszere betiltotta az írásaim tunéziai terjesztését. A technikámnak köszönhetően sikerült órák alatt eszméletlen tömegeket mozgósítani a rendszer ellen, ami végül a Jázminos Forradalomhoz, majd az arab tavaszhoz vezetett. A többi történelem. A kérdésedben említett gittegyletek azóta sem tudták megfejteni a titkomat.

– Mi volt az eddigi legdurvább kalandod? 

– 2000-ben Acehben foglyul ejtett a rettegett szeparatista Geurakan Acèh Meurdèka, vagyis az Aceh Felszabadításáért Front. Meg voltak győződve róla, hogy az Abdurrahman Wahid vezette központi kormány kéme vagyok (ebben annyi igazság volt, hogy egy közös sibolgai orgiánk után valóban én neveztem el Gus Durnak, vagyis cibetbaszónak a miniszterelnök urat, ami rajta is ragadt, de azóta nem találkoztunk). Ősi szumátrai szokás szerint kegyetlen próbát kellett kiállnom. Egy imám egy megszentelt tőrrel, a kerisszel levágta a heréimet, amelyeket ezt követően egészben kellett lenyelnem. A tőrt ezután bedobták a Laut Tawar feneketlen tavába. Vértől iszamos fasszal, félájultan kellett leúsznom a tó mélyére, és egyetlen levegővel felhozni a tőrt a fogaim között. Ha nélküle jövök fel – végem. Ha nem jövök fel – a magyar irodalomnak van vége. A vér természetesen odavonzotta az ikan kontolokat – ez egy szumátrai halfajta, a piranha távoli rokona. Szabályos harci alakzatban úsztak a nyomomban, de szerencsére kevésbé bírták a keszonbetegséget, mint én. Miután a felszínre úsztam a fogaim közé szorított tőrrel, a parton a saját gyomromat felhasítva kellett visszaszereznem a golyóimat, amelyeket csak ezután varrták vissza a helyükre gondos lampungi kurtizánkezek. Akármilyen hihetetlen, kiálltam a próbát. Összesen negyvenkét percet töltöttem levegő, és mintegy hatvanat a heréim nélkül. Néha azóta is gyomorsavat ejakulálok.

– Mire vagy a legbüszkébb?

– Bármelyik átlagos, szarrágó magyar írócska erre nyilván azt mondaná, hogy a Sejk Zajíd Könyvdíjra, a Nagíb Mahfúz Medálra, az al-Owais-díjra, a négyszeres Nobel-jelölésre vagy a hat olimpiai aranyra. De én attól sem szálltam el, hogy állandó rovatom van a CNN-en, vagy hogy az Economist évek óta könyörög hiába egyetlen tőlem származó bekezdésért, vagy akár csak egy bevásárlólistáért. Hogy a 2002-es trónválság idején visszautasítottam a bahreini koronát? Bárkivel megeshet. Nem vagyok különösebben felvágós ember, úgyhogy inkább nem vesznék el a részletekben. Akit mégis érdekelne, az elolvashatja “A félfejű kacsa meg a fája, avagy az öreg dzsihadista és a tenger” című szerzői kötetemben. Núbiai kóborkutyaként ugató irigyeimnek üzenném, hogy a könyv már kilencvenhárom hete vezeti az alexandriai Alkitab Maktaba könyvesbolt top tízes listáját. Gyakorlatilag az én arcommal van tele a kirakat.

Jászladányi Nándor, a gondolkodó

Jászladányi Nándor, a gondolkodó

Nem tervezed, hogy hazajössz Magyarországra rendes, polgári életet élni? Tudod, feleség, három gyerek, egy Suzuki Swift és egy panellakás hitelre, szombaton focimeccs, vasárnap templom.

– Amíg nem legalizálják az ópiumot és a kifet, semmiképpen. Feleségem összesen 72 országban van, a fattyaimnak meg a nevét sem tartom számon. Az én templomom egyébként is a harcmező: ott én vagyok a misézőpap, férges agyú hadurak a ministránsok, az RPG pedig a legszentebb orgona.

– Anyukád mit szól ehhez az egészhez?

– Anyámat hagyd ki ebből, vagy beverem a kibaszott pofádat.

– Mit üzensz a rajongóidnak? És mit az irigyeidnek?

– A rajongóimnak mindenekelőtt azt, hogy a posztmodernnek leáldozott, és nem is kár érte. A saját makkját nyalogató, öncélú nyelvi majomprostitúció helyett olvassanak valódi, élettől bűzlő irodalmat, és érezzék magukat szarul. Az irigy, tehetségtelen szarmócsingokról pedig nem veszek tudomást. Töltsenek el ők is akár egyetlen éjszakát meztelenül a Karakorum jeges szikláin, zabálják csak hegyi oroszlán szikkadt, nyers húsát a túlélésért, ahogy én tettem, és akkor majd beszélhetünk irodalomról. Viszont, ha kiderül, hogy kik fikáznak az internet pöcegödreiben és az irodalminak csúfolt burzsoá pornómagazinokban, akkor megkeresem őket, és alaposan bebaszom a pofájukat.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom