Bezárás

A vágatlan kötcsei beszéd

Összefoglalót már közöltek Orbán Viktor kötcsei beszédéből, amit a jobboldali politikai-szellemi udvarnak tartott szeptember 7-én.
De talán érdemes elolvasni a “vágatlan” verziót, nem tudjuk, hogy ki küldte, de eredetinek látszik.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Bocsássák meg, ha az előadás némileg fésületlen lesz. Ennek az az oka, hogy olyan tárgyban fogom elmondani, amelyről így, ebben a formában még nem beszéltem, ezért itt-ott nem teljesen logikusan egymás után következő gondolatok is előkerülnek majd. Persze a menekült- és bevándorlásügy kapcsán akarok beszélni egy-két dologról, de más összefüggésben és más szókészlettel is, mint egyébként, nagyobb nyilvánosság előtt. Azon a nyelven próbálok majd erről beszélni, ahogy nem szoktunk beszélni, vagy nem javasolt beszélni közéleti szereplőnek vagy politikusnak a nyilvánosság előtt.

Ha tehetek egy személyes megjegyzést: nyilván nem én vagyok az egyetlen, aki időről időre szembetalálja magát egy kérdéssel, vagy fölteszi ezt a kérdést magának, hogy mégis mi az értelme annak, ami történik az emberrel? Gondolom, ez különösen azoknak az embereknek az életében gyakori, ahol sok a támadás, a szenvedés, a baj, és az ember nem akar beletörődni abba, hogy egyszerűen csak peches, hanem azt gondolja, hogy ennek az egésznek van egy mélyebb értelme, csak az adott pillanatban nem tudjuk, mi az. Az én szakmám csábítja az embert erre a gondolatra, időnkét fölteszem magamnak a kérdést, hogy mégis mi az értelme annak, amin átmegyek, illetve mi az a dolog, aminek érdekében összegyűlik az emberben az a tudás, amit az élet ad neki?

Olyan helyzetben vagyok, hogy gyakran hiszem, tudom a választ erre a kérdésre, aztán kiderül, hogy tévedtem. Mondjuk, 1998-ban. Akkor azt gondoltam, hogy azért kellett keresztülmenni az 1994 és 1998 közötti purgatóriumon, hogy az akkori európai mozgásteret teljesen kihasználva a nemzetegyesítés ügyében végrehajtsuk azt a küldetést, ami lehetetlennek tűnt; ezt akkor úgy nevezték, hogy magyarigazolvány. Már ezt senki nem tartja olyan nagy dolognak, de ha visszagondolunk mindarra, ami 1998-ban, ’99-ben, 2000-ben volt – a nemzetegyesítés első, nem területi elvű megközelítése, ha szabad így fogalmaznom –, az ember úgy érezhette, hogy az a nagy nemzetközi csata, amit éppen vív, az adja meg az értelmét mindannak a tudásnak, ami összegyűlt benne. Azért kellett átmennie mindazon, amin átment, mert most egy nagy csatát meg fog vívni, és a magyarigazolványt, ha emlékeznek az akkori román miniszterelnökkel vívott csatákra, sikerre tudja vinni. Aztán 2010-ben azt gondoltam, hogy végül is azért történt minden velünk – most hadd legyek inkább személyes, inkább velem –, mert itt van egy reménytelen gazdasági válság szélén vergődő ország, amit ráadásul ki is fosztottak, és valahogyan talpra kell állítani, és vissza kell szerezni ezzel egy időben a szuverenitását: hazaküldeni az IMF-et, mozgásteret kiharcolni az Európai Unióval. Ez olyan nagy feladat, hogy nyilván lehet az értelme mindannak, ami mögöttem van. Aztán 2012-ben rájöttem, hogy nem erről van szó, ezt megcsináltuk, ez rendben van, de itt az óriási lehetőség, hogy az új alkotmányt, ami negyven-ötven évre megadja a szellemi-jogi kereteit mindannak, amit magyar nemzetnek nevezünk, létrehozhattuk. Valószínűleg ez volt az értelme mindannak, ami történt velünk, idekapcsolva a magyarigazolványt egyébként zárójelbe tevő és kicsit lefokozó kettős állampolgárság ügyét.

Aztán most, néhány hónappal ezelőtt rájöttem, hogy nem, nem ez a helyzet. Valószínűleg azért történt minden velünk az elmúlt években, mert van itt egy, mondjuk, a fundamentalisták által keresztes háborúnak nevezett, a magamfajta mérsékeltek által inkább csak „Európa iszlamizációja” nevű kihívást viselő probléma, amit valakinek valahol nevén kell nevezni, meg kell állítani, meg kell hirdetni vele szemben egy másik politikát. Föltehetően nemcsak Magyarország, hanem Európa is azt igényli tőlünk, magyaroktól, személyesen éppen azoktól, akik választott vezetői ennek az országnak, hogy ha már ennyi mindenen átsegített bennünket a Jóisten, akkor méltóztassanak megmutatni, hogy mit tudnak. Tessék! Nem tudom, hogy három év múlva is ezt fogom-e még gondolni, de most mindenesetre biztos vagyok abban, hogy ha van magasabb rendű értelme mindannak, amin átmentünk, merthogy minden, amit túlélünk, erősebbé tesz bennünket, akkor most ez a feladat és ez a kihívás, ami Magyarország és Európa előtt a következő hónapokban és években áll. Ezt a kihívást kell nekünk jól megválaszolni.

Az előadásom elejére szeretném megfogalmazni az állításomat.

Az állításom az, hogy, amit most tapasztalunk, egy korszaknak, egy szellemi-ideológiai korszaknak a vége. Mellőzve minden nagyképűséget, ezt egyszerűen a liberális blabla korszakának nevezzük. Ennek a korszaknak van most vége, és ez óriási kockázatokat rejt magában, de egyben új esélyt is kínál arra, hogy a nemzeti-keresztény
eszmerendszer, gondolkodásmód, megközelítés visszanyerje a dominanciáját immáron nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában. Ez az esély. Ez lett volna az előadásom lényege. Akit részletek is érdekelnek, az még maradjon, mert most egy hosszú utat járok be, hogy visszaérkezzem ahhoz a mondathoz, amit most itt éppen befejeztem. Hogy volt ez a múltban?

A múltban úgy volt, hogy a bajban lévő emberek és az életükért futó emberek menedéket kerestek az első elérhető államhatár mögött, ott meghúzták magukat, biztonságba helyezték magukat, és várták a visszatérést, mert egyszer haza akartak menni. Csak az igazi üldözöttek, leginkább politikai üldözöttek, akik olyan eszméket képviseltek, amiknek belátható időn belül nem volt jövője abban a térségben, voltak azok, akik nem visszamenni akartak, hanem, mondjuk úgy, hogy emigránsként, politikai emigránsként valóban távozni akartak – talán egész életükre is – abból az országból, ahonnan el kellett menekülniük. Az 56-osok nagy része is ilyen volt egyébként, akik – zárójeles megjegyzés – nem masíroztak keresztül Ausztrián, erről szó sem lehetett. Össze kellett gyűlni egy táborban, ott kellett várakozni, ott kellett regisztrálni, be kellett adni az igényüket, hogy hova szeretnének menni, ki kellett várni, amíg az országok ezt elbírálták, és ha engedélyt adtak, akkor tovább lehetett menni.

A mostani helyzet, tisztelt Hölgyeim és Uraim, más. Most számolatlanul árasztanak el bennünket, lerohanás van, letörik a kerítéseket, és mindannyiunk számára nyilvánvaló, hogy nem biztonságot keresnek, nem az életükért futnak. Törökországban, a török menekülttáborban semmi sem veszélyezteti az életüket, Görögországban sincs veszély, Macedóniában sincs, Belgrád mellett sincs, Budapesten sincs, mégsem ide sietnek. A helyzet úgy áll, hogy ők nem menekültstátuszt akarnak, hanem menekültek szeretnének lenni Németországban. Ez egy másik történet. Valójában nem biztonságot keresnek egy élet-halál fenyegetettség árnyékában, hanem egy életminőséget akarnak megszerezni a maguk számára. Valójában nem biztonságot akarnak. Ami történik, az épp az ellenkezője. Valójában kockára teszik az életüket.

Most egy nagyon szigorú dolgot fogok mondani, ha valakit megsértek vele, elnézést kérek. Láttuk mindannyian a kisfiúnak a képét a tenger partján. Nincs szív, amelyiket ne indítana meg, de mégis: ki ölte meg azt a kisgyereket? A szülei! Senki nem kényszerített senkit arra, hogy egy törökországi menekülttáborból, ahol az élet ugyan nem olyan, mint
Németországban, de nem is fenyegeti a biztonságot semmi, az ember fölpakolja a gyerekeit, és a tengeren megpróbáljon egy lélekvesztő segítségével átjutni a jobb élet reményében valahova – kockáztatva ezzel saját maga meg a gyerekei életét. Ez az igazság! Ezen a hangon ma nem lehet beszélni Európában, de az igazság mégiscsak ez. Nos, tehát ezek az emberek nem biztonságot akarnak, hanem éppen fordítva: a meglévő biztonságukat teszik kockára, óriási rizikót vállalva, lélekvesztők, hűtőkamion, alagút… Meghalnak közben a gyerekeik, és ez sem állítja meg őket. Ez az igazság!

A dolog úgy fest, hogy a mi életünket akarják maguknak, azt az életet szeretnék, ami nekünk is van. Olyan életet akarnak, amit mi élünk. A kérdés csak az, hogy van-e okunk meglepődni. Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, évekig arra tanítottuk őket, arról beszéltünk nekik, hogy valójában ez a világ egy global village, globális falu, amelyben Alszegről eljutni Fölszegre nem nagy ügy. Arról beszéltünk nekik, hogy univerzális emberi jogok léteznek, amik mindenkit megilletnek, a Föld bármelyik sarkában is él. Rájuk erőltettük az ideológiánkat: a szabadság a legfontosabb. Aztán aki nem fogadta el az ideológiánkat, azt szétbombáztuk: Líbiát, Szíriát, mikor mihez kötődött érdekünk. Aztán létrehoztuk a világhálót, meghirdettük a világ-információszabadságot, és azt mondtuk, hogy minden emberi lénynek hozzá kell férnie. Azonnal! Minden azonnal elérhető legyen mindenhol. Elküldtük nekik a tévésorozatainkat. Ők is azt nézik, amit mi. Megvettük a legtehetségesebb atlétáikat és show-manjeiket. Eladtuk nekik a futballklubjainkat, ott ülnek a különböző angol, francia futballcsapatok mezeiben az arab és egyéb ázsiai tulajdonosok. Majd abból a pénzből, amiért eladtuk a klubjainkat, most a produkciót.
magát a mérkőzést szatelliten visszaküldjük nekik, ők meg fizetnek érte. Bevettük őket a bizniszünkbe. Azok után, hogy azt mondtuk, egy világ, univerzális emberi jogok, rájuk erőltettük az ideológiánkat, az információszabadságot minden fölé helyeztük, a celebjeinket beküldtük a lakásaikba, ezek után most meglepődünk, hogy itt kopogtatnak az ajtónkon.

Amikor Európa garantálta a szabad mozgást, azt olyan időszakban tette, amikor kevesen akartak vele élni. A helyzet megváltozott, mert a rengeteg szegény most mozogni akar. Látják az életünket, ott reklámozzuk a tévéikben, ismerik a celebjeinket, úgy érzik, hogy benn ülnek velünk együtt a nappalinkban, hiszen az igazi és a képernyőn mutatkozó valóság között oly kicsi a különbség. Ugyanabban a virtuális térben vannak, mint mi. Azt gondolják, hogy az a virtuális tér ugyanúgy az övék is, mint a mienk, és ebben a virtuális térben egyébként is találkozhat mindenki mindenkivel. Ha ez természetes dolog, akkor fizikailag miért is ne találkozhatna mindenki mindenkivel? A kérdés nagyon könnyen fölszínre kerül. Miért kellene egy ilyen global village-ben, egy ilyen közös nagyvilágban az egyik embernek jobb körülmények között élni, mint a másiknak? Ha ilyen közel vagyunk egymáshoz, ha ilyen könnyen meg tudunk osztani egymással dolgokat, miért is ne tennék? Ezek az emberek részben a nekik kölcsönadott vagy rájuk erőszakolt kultúránk következtében már nincsenek a régi erővel a földjükhöz kötve, a múltjukhoz kapcsolva.
Új, közös, globális tapadási vagy fölfüggesztési pont jött létre, ahogy mondják angolul: mind-set, ismeretkészlet, mindannyian ide vagyunk bekötve. És ha az életkörülményeik hirtelen megváltoznak, mert kitör egy háború, vagy bármilyen más okból összeomlik az életük, logikus gondolat, hogy azonnal elindulnak, ötletgazdag módon menekülési útvonalakat keresnek, és már nem a biztonságot keresik, hanem be akarnak jutni abba az életbe, amit mi valóságosan élünk, ők pedig virtuálisan éltek eddig velünk. Vagyis azok, akik ma jönnek, egy jövőt akarnak, ezt a jövőt most akarják, azt akarják, hogy olyan
jövőjük legyen, mint amilyen nekünk van. Ezzel a kérdéssel szembesülünk katonailag, politikailag és erkölcsileg is.

Az a véleményem, hogy az a jelenség, amit most leírtam, nem más, mint identitás-válság. Ez látszólag rossz hír, de az első jó identitásválság, amit átélek. Korábban is beszéltünk magunk között is identitás-válságokról: keresztény identitás válsága, nemzeti identitás válsága. Most azonban, tisztelt Hölgyeim és Uraim, a liberális identitás válságáról van szó. Az egész menekültügy, az egész népvándorlás, az egész megélhetési bevándorlási probléma megfelelő látószögből nem más, mint a liberalizmus identitásválsága. Megpróbálom nagyjából összefoglalni, miben is áll ez. Az emberek általában – nemcsak az európaiak, de az európaiak biztosan – jónak akarják látni
magukat, de az ember sokfajta módon láthatja magát jónak. A liberálisok is jónak akarják látni magukat. Van is elképzelésük arról, hogy milyen a jó ember. Es a liberálisok csak úgy tudnak élni, ha magukat jó embernek látják. Azonban a liberális „jó”, amit leírtam az
előbb – csak a jelenségek szintjén: szabad mozgás, univerzális emberi jogok, és így tovább –, ez most katasztrofális következményekkel jár.
De a liberálisoknak van az a sajátosságuk, hogy miközben jó emberek akarnak lenni, a jóléti kiadásaik szintjét és az életszínvonalukat nem akarják csökkenve látni, ezért alakul ki a válság. Ez az igazi nagy kihívás ma a liberalizmus előtt, hogy hogyan tudják a saját eszméik szerint jónak látni magukat, és ugyanakkor megvédeni a korábban elért életszínvonalukat.

Meggyőződésem, hogy jólétben élni és ezzel egy időben liberális módon jónak látni magunkat többé Európában nem lehetséges. Ezt úgy is megfogalmazhatnám, hogy a legveszélyesebb kombináció, amit az ember ismer a történelemben az, ha az ember gazdag és gyenge. Ennél veszélyesebb kombináció nincs. Csak idő kérdése, hogy jön valaki, észreveszi a gyengeségedet, és elveszi tőled azt, amid van. Ha nem vagy képes megvédeni, ez biztosan be fog következni. A liberális filozófiából gyenge Európa következik, amely közben a gazdagságát meg akarja őrizni, de ha gyenge, nem tudja megőrizni.

Itt van persze egy keresztény félreértés is. Én, mint XVI. századi eretnek óvatosan kell, hogy fogalmazzak idevonatkozó megállapításaimmal, mert a katolikus testvéreket nem szabad véletlenül sem az érzelmeikben megsérteni – ez nem volna helyes –, de a dolog
mégiscsak úgy áll, hogy ha jól nézem az igazi keresztény megszólalókat, a nagy erejű katolikus megszólalókat, akkor a gazdasági logika szempontjából összekeveredik két dolog. Ugyanis amikor az ember a saját vagyonából ad valakinek valamit, azon túl, hogy erkölcsileg helyes, nem gyengíti meg a nemzetgazdaságot. Tehát a személyes vagyonomból adni valakinek nem okoz gazdasági problémát. De ha azt akarom, hogy az állam adjon valakinek, és nem én a személyes vagyonomból, hanem az állam adjon, ellátást, jólétet, munkát vagy munkahelyet, segélyt, garantáljon egy bizonyos jólétet, tönkreteszem azt is, amink van, tönkreteszem vele a jólétünket. Mert az államnak vagy adót kell emelnie, vagy máshonnan kell elvennie, az egyébként már megszokott szociális, jóléti, kulturális vagy ki tudja milyen kiadásokból, és ennek a vége nem más, mint a gazdaság zsugorodása. A magánzsebből történő segítés még jót is tehet a gazdaságnak, de ha az államtól várjuk ezt, és állami újraelosztást akarunk, átterelni az állam produktív szférájából, gazdasági erőforrásaiból ebbe az irányba, annak a vége nem lehet más, mint hogy a gazdasági teljesítmény szűkülni fog.

Ezért azok a keresztény igények, amelyek szerintem helyesek, és a mostani helyzetben mint lelki igények megfogalmazódnak, ha az  állampolgárokkal szemben fogalmazódnak meg, helyesek, ha az állammal szemben fogalmazódnak meg, tévesek. És ezt a különbséget sajnos nem észlelem spirituális vezetőink legtöbb megnyilatkozásában. Pedig ez fontos különbség, mert a liberálisok éppen azt teszik, hogy az egyénekkel szemben támasztható anyagi és erkölcsi elvárásokat át akarják tolni az államra, ami azonban összezúzná és fölmorzsolná ezeket az államokat. Ezért fontos, hogy különbséget tegyünk a személyes, egyéni felelősség és aközött, ami a kötelessége egy modern államnak. Ezt a határvonalat meg kell húznunk, mert morálisan nem fogunk eligazodni, nem leszünk képesek arra, hogy egyszerre támasszuk magukkal szemben a segítés keresztényi kötelességét, és várjuk el az államunktól, hogy védje meg azt, amink van.

A dolog lényege az, hogy ma a liberálisok uralják Európát – félreértés ne essék, a konzervatívok is liberálisok ma Európában, nem mondom, hogy őszintén, de engedve az erőszaknak. Mert azok az eszközök, a csatornák, amelyek ma a konzervatívok gondolatait és politikáját interpretálják, értelmezik és közvetítik, nagyon nagy arányban a liberálisok kezében vannak. Ez nem új történet a számunkra, mi is megtapasztaltuk 1990 után Magyarországon, csak itt ez megváltozott, ezért nem kedvelnek bennünket. Ott nem változott meg, ott így maradt. Ezért ha egy konzervatív kancellár asszony vagy egy konzervatív miniszterelnök lép hivatalba, annak nincs mit tennie, valamilyen mértékig – és ez a mérték nem kevés – alkalmazkodnia kell ahhoz az eszközrendszerhez, amelyet az eszmeileg tőle különböző emberek tartanak a kezükben. Ettől szenved az európai jobboldal.

Nos, az a helyzet, hogy a liberálisoknak föl kell tenniük a kérdést, hogy kik is ők valójában. Mert ha liberális módon jónak lenni és fönntartani az eddigi egzisztenciális igényeket nem lehet, akkor valahogyan ezt a dilemmát föl kell oldani. Szegény liberálisok nem kapnak semmilyen segítséget a politikusaiktól. Ez hiányzik az európai politikából. Nincsen vízió, sőt ezeknek a kérdéseknek ilyen dimenzióban történő megfogalmazása is be van tiltva az európai politikában, közel jár az életveszélyhez. Ez abszolút magyar luxus. Egy kicsit a többi közép-európai országban is szabad így csinálni, de nem nagyon. Az, hogy mi itt ülünk, és tudunk így beszélni ezekről a kérdésekről, sehol sem fordulhatna elő Európában. Ilyen találkozót nem lehet összehívni Németországban, ott nem lehetne ilyeneket mondani, és Franciaországban sem, még Lengyelországban is kockázatos.

Összességében tehát az a kérdés, hogy végül is ki fogja megmondani a liberálisoknak, hogy kik is ők valójában. Nem biztos, hogy teljesen igazunk volt, de azt hiszem, hogy nem tévedtünk nagyot, mikor azt gondoltuk, hogy a modern liberalizmus egyenlő a képmutatással. Minden szinten. Most nem arról beszélek, hogy valamilyen szinten mindannyian képmutatóak vagyunk, hogy minden emberben van egy olyan ösztön, hogy legalább egy kicsit, csak egy kicsit jobbnak próbálja magát mutatni, mint amilyen valójában. Ez a baj ott van mindannyiunkban, de ez egy egyéni hiba. A liberalizmus azonban a hipokritaságnak rendszerré szervezett gondolati térsége. A dolog úgy fest, hogy egyéni szinten is hipokriták. Hány liberálist ismerünk, aki, mondjuk, be nem vallott, de nyilvánvaló politikai haszon-szerzés céljából jó embernek tünteti fel magát úgy, hogy hazavisz néhány embert? Nincs köztünk ember, ugye, itt nem ül senki közöttünk, aki azt mondaná, hogy ez őszinte? Ugye ez nem merül föl. A liberális ember, amikor cselekszik, azért, hogy saját magát jónak lássa, pontosan tudja, hogy valójában hipokrita. Ilyen értelemben tehát mi mindig is azt gondoltuk – most nem Kossuth Lajosról beszélek, meg nem Deákról, nem a régi nagy liberálisokról, félreértés ne essék, nem is Lambsdorff grófról beszélek –, hogy a modernkori balliberális irányzat, amiben élünk, és ami uralkodik, rendszerré szervezett képmutatás egyéni szinten és állami szinten.

Amikor Magyarországról beszélünk, meg a bevándorlókról, és hirtelen pénzt kell szétosztani Európában, akkor bár a legtöbben Magyarországra jönnek, az olaszok mégis nyolcszor annyi pénzt kapnak, a görögök meg kétszer annyit, mint mi. Nesze neked, liberális európai bevándorláspolitika! Legyünk bátrak, és mondjuk ki, hogy a liberális
külpolitika világpolitikai szinten sem más, mint szervezett képmutatás. Ha valaki ezt nem hinné el, akkor olvasson el néhány tanulmányt Schmidt Mária tollából, aki rendszeresen bebizonyítja nekünk azt, hogy leegyszerűsítése a világpolitikai konfliktusoknak,
hogy van a jó – ez leginkább az Egyesült Államok és támogatói –, és van a legyőzendő rossz. A végén mindig kiderül, hogy pénzről, olajról, nyersanyagról és valami egész másról volt szó, és valójában nem jót tettek, amikor méltóztattak szétbombázni Irakot vagy éppen Szíriát, hanem a legrosszabbat, ami lehetséges úgy, hogy közben igényt tartanak rá, hogy a világ ismerje el, hogy ők a jók, akik a jó oldalon állnak. Ez a liberális külpolitikának a lényege, e köré van szervezve.

Miután mi nem vállalhatjuk magunkra azt a nehéz munkát, hogy a liberálisok helyett megválaszoljuk, hogy ők akkor kicsodák ebben az új helyzetben, azért azt gondolom, hogy éljünk a lehetőséggel, és mondjuk meg azt, hogy kik vagyunk mi. Ugyanis vissza nem térő lehetőség előtt állunk. A rossz dolgok soha ilyen elemi erővel nem nyilvánultak még meg, mint most, és ahogy megnyilvánulnak a következő hetekben, hónapokban a bevándorlási ügy kapcsán. Ha most az egész ügytől, annak a konkrétságától elvonatkoztatunk, és szellemileg szemléljük azt, ami történik, akkor óriási lehetőséget kaptunk arra, hogy ha jól harcolunk ebben a vitában, akkor helyreállíthatjuk a nemzeti identitás és a keresztény identitás tekintélyét és vonzerejét a liberális identitással szemben. Az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e erre. A Jóisten persze megsegíti az embert, ha jó ügyekért harcol, mert ilyenkor derül ki, hogy például a magyar alkotmány – akkor még sehol nem volt bevándorlási válság – kiválóan alkalmas arra, hogy ezt a keresztény és nemzeti identitást a nyilvánosság előtt is vállalva meg tudja erősíteni a ma Európában még uralkodó liberális identitásokkal  szemben. Elég, ha arra utalok, hogy Szájer József kellő bölcsességgel az egyik legfontosabb fejezet címének a „Szabadság és felelősség” címet adta, ami magában hordozza mindazt, ami a liberalizmusból jó, vagyis a szabadságot, és melléteszi mindazt, ami nélkül azonban a szabadság értelmezhetetlen. Ilyen értelemben egy keresztényi és nemzeti identitás alapjait veti meg, ez benne van a mi alkotmányunkban.

És eljött a pillanat, hogy a keresztény irgalom mellé beemeljünk egy másik szót, egy másik kifejezést is: a felelősség kifejeződését. Tisztázni kell, hogy nem liberális nézőpontból – tudjuk, a liberális az egész világért felelős, merthogy jó ember, minden fáj neki, ami a világban történik, mindent a lelkén hord –, no de ezzel a megközelítéssel szemben a mi identitásunkkal hogyan állunk? A keresztény identitás szerintem – bár vannak itt, akik teológiailag ezt sokkal pontosabban meg tudják fogalmazni –, teljesen nyilvánvalóan fontossági vagy elhelyezkedési rendet rajzol ki a szemünk előtt.
Először is felelősek vagyunk a gyerekeinkért, aztán a szüleinkért. Ez megelőz minden mást. Aztán jönnek azok, akikkel együtt élünk: a falunk vagy a városunk. Aztán jön a hazánk, és aztán jöhet mindenki más. Az a fajta irgalomra, megértésre hivatkozó politika, amely ezt a sorrendiséget nem állítja föl, és a világért való felelősség jegyében lerombolja azt, amiben a gyerekeinket föl tudnánk nevelni, meg tisztességes öregkort tudnánk adni a szüleinknek, meg ahol lehetőség nyílna, hogy megvédjük a hazánkat, a kultúránkat, az nem keresztény gondolkodás.

Itt, a mi oldalunkon is olyan világban élünk, amely állandóan vizsgálja önmagát, tettei helyességét. Magam is próbálom valahogy összerendezni azt, amit csinálok, hogy el tudjak számolni azzal, hogy nemcsak sikeres volt, hanem igazságos is, meg helyes is. Évek óta vagyok ebben, nem tartozom a kezdők közé, de nekem is milyen nehezen megy – látják – összerendezni ezeket a dolgokat. A liberális megfontolás és gondolkodásmód olyan mértékben átitatott még bennünket is, hogy mikor találkozunk egy új helyzettel, még mi is milyen nehezen tudjuk összerendezni a saját gondolatainkat, érzéseinket és cselekvéseinket úgy, hogy azok egyszerre legyenek morálisan helyesek, igazságosak, vállalhatóak és célszerűek. Innen érthető meg, hogy micsoda lehetőség ez az egész bevándorlásprobléma, hogy végre tisztázzuk ezeket a kérdéseket, és megfordítsuk azokat az európai szellemi közállapotokat, amelyek ide vezettek. No most, mi következik mindebből, tisztelt Hölgyeim és Uraim?

Négy dolog következik szerintem. Az első, hogy ki kell mondani, amelyik országnak nincs határa, az nem ország. Ezért egy közösségnek elemi érdeke, hogy ha van országa, és azt akarja, hogy továbbra is legyen, annak a határait meg kell tudni védenie. Itt nincs alku, nincs semmilyen helyzet, ami megengedné, hogy eltekintsünk attól, hogy kijelentsük, a mi határainkon azon a helyen és akkor lehet bejönni, ahol és amikor azt megengedjük. Amíg ezt az állapotot nem tudjuk helyreállítani, addig semmilyen megoldás nem működik. Mi értelme van kvótákról, a bejutott emberek szétosztásáról gondolkodni, ha nem tudjuk, hogy mennyien fognak bejönni? És úgy jönnek be, ahogy akarnak.
Mintha üres zsákba dobálnánk értékes dolgokat. Ez az első tanulsága a mostani helyzetnek: a határokat mindenáron meg kell védeni. Most erre nem vagyunk képesek ebben a pillanatban. Ha a parlament méltóztatik még egy-két törvényt elfogadni, akkor talán szeptember közepére-végére a magyar állam abban az állapotban lesz, hogy megvédhesse a saját határait, és megmondja, hogy ki jöhet be, hol és mikor.

A második tanulság. Magyarország – és most nem akarok más országok helyett beszélni, de kívánom, hogy Európa többsége úgy gondolja, mint mi – etnikai és kulturális összetételét meg kell védeni. Ez magyarázatra szorul, mert ez a fő bűnünk ma a liberálisok szemében. Hadd idézzek egy beszélgetést egy jó képességű, de nem túl
reményteljes, már kifelé menő, tapasztalt európai politikussal, aki azt kérte, magyarázzam már el neki, mit értek az alatt, hogy Magyarországon nem akarunk jelentős muszlim közösséggel együtt élni. Mondtam neki, hogy azt jelenti, amit ez a mondat a hétköznapi értelemben jelent. Mire azt válaszolta, hogy de ilyet nem lehet mondani. Kérdeztem, hogy miért nem? Miért nem beszélünk erről úgy, hogy minden államnak és minden nemzetnek joga van eldöntenie, hogy kikkel akar együtt élni? Európában sok ország el is döntötte, például a franciák vagy az angolok, vagy a törökök okán a németek. Szerintem joguk volt így dönteni. Nekünk az a kötelességünk, hogy megnézzük, mire jutottak. Még azt sem mondhatjuk, hogy amire jutottak, az jó vagy rossz. Csak ahhoz van jogunk, hogy azt mondjuk, hogy mi ezt nem szeretnénk – de ehhez jogunk van. És mondhatjuk, hogy Magyarország nekünk úgy tetszik, ahogy van. Épp elég színes, sokszínű.

Meggyőződésem, hogy Magyarországnak joga van, minden nemzetnek joga van azt mondani, hogy nem akarja, hogy megváltozzon az országa. Azon lehet vitatkozni, hogy ez helyes álláspont-e; azon is, hogy igazságos-e; azon is, hogy emberséges-e. Sok mindenen lehet vitatkozni. Azon viszont nem érdemes vitatkozni, hogy egy közösségnek joga van-e ahhoz, hogy eldöntse, meg akarja-e mesterséges és gyorsított ütemben a saját etnikai, kulturális összetételét változtatni. És ha a magyarok azt mondják. hot ők ezt nem akarják, akkor senki sem kényszerítheti őket arra, hogy ezt tegyék. A végén, majd figyeljék meg, a legeslegvégén ez lesz a csata, ezt a harcot kell majd megnyerni. Leszünk-e elegen Európában, akik azt mondjuk, minden országnak joga van a saját etnikai, kulturális összetételét neki tetsző módon megváltoztatni, és egyetlen országnak és az uniónak sincs joga másokat arra kényszeríteni, hogy ezt megtegye. Mi most jól állunk, és ezt a pozíciót kell védeni. Ezen fog eldőlni a végén ez az egész csata. Ezért nagyon fontos, hogy kik jönnek be. A modern korszellemben, ha valaki bejött, ha beengedted, akkor onnantól kezdve amit ő képvisel, az érték. Ahhoz neked viszonyulnod kell, együtt kell vele élned, ki kell alakítani az együttélési formát, még tiszteletben is kell tartanod és el kell fogadnod, hogy az veled együtt van.

Tehát a határokat meg kell védeni, az etnikai, kulturális összetételt is meg kell védeni, erőszakos megváltoztatásának nem engedni.

A harmadik dolog, hogy közben sikeresnek kell maradnod gazdaságilag, mert a modern korszellemben hiába van igazad, hiába vagy morálisan a tökéleteshez legközelebb eső pozícióban, ha nem vagy gazdaságilag sikeres, eltaposnak. Tehát Magyarországnak meg kell őriznie, ha nem is a bezzeg gyerek, de a jól teljesítő európai gazdaság pozícióját. Ez nem a pénzről és nem a gazdaságról szól, hanem a szuverenitásunkról.
Ha nem tudjuk azt mondani, hogy igaz, bennünket támadnak sok mindenért, de sikeresek vagyunk az ő gazdasági mércéjük szerint, ha nem tudjuk tartani a hadállásainkat, akkor föl fognak bennünket morzsolni, és ennek mindenfajta következményei lesznek. Ezért szerintem gazdasági siker nélkül sem az igazság, sem az identitás nem működik ebben a modern világban, és nekünk ezt tudomásul kell vennünk.

Végezetül a negyedik dolog, ami szerintem mindebből következik. Ne értsék félre, amit mondani fogok: a mindennapi patriotizmus. Ez nem szellemi természetű dolog, hanem életösztön, napi rutin. Ha bemegyek a boltba, magyar terméket vásárolok. Ha embert akarok alkalmazni, magyar embert veszek föl. Ha nem tudjuk ezt mindennapi életösztönné tenni, hanem csupán a mi jobboldali, nemzeti értelmiségünk szellemi igénye marad, nem fog működni. Önök nélkül persze nem megy, mert ahhoz, hogy valami mindennapivá váljon, ahhoz magas szintű megfogalmazás kell, amit ki lehet fejezni, ami méltóságot, erőt és önbizalmat ad nekünk, akik képviseljük. De aztán a mindennapok szintjén kell megvalósítani, ahogy mondtam: a munkahelyeken, a boltban, a beszélgetésekben, és sorolhatnám még tovább. Nem is tudjuk, hány olyan helyet adtunk föl, ahol ahelyett, hogy egészséges patriotizmus működne, valami korlátlan,
valami liberális, valami blabla, zagyva dolog működik, és magunk sem tudjuk megmondani, hogy miért hozunk olyan döntéseket, amilyeneket hozunk ahelyett, hogy meghoznánk patrióta, nemzeti alapon a helyes mindennapi döntéseinket.

A rossz hírem az, hogy mikor ezt csináljuk, a következő szavakkal kell jellemezni: modern, cool, trendi, szexi, fancy. Ha a mindennapi patriotizmust azon a szinten próbáljuk művelni nyelvileg is, ahogyan mi itt beszélünk egymással, arra, hogy stílszerű legyek, keresztet is vethetünk. Ez a dolog a fiatal nemzedékről szól. Köszönjük szépen, mi túléltük, mi rendben vagyunk, a mi nemzedékünkben úgy, ahogy meg is vagyunk, de az utánunk következőknél más a helyzet. Ha a kommunikációs, kulturális és egyéb távolságot, szakadékot nem tudjuk áthidalni, ha nem tudjuk vonzóvá tenni a fiatalok számára a mindennapi nacionalizmust, és nem is valami rendezetlen, rossz szájszagú, radikális jobbos tempóban, amitől az embert kiveri a hideg igazából, és inkább rossz kedve támad tőle, tehát ha ettől különböző, friss és fiatalos nyelven nem tudjuk megtenni, akkor ezt a csatát nem mi fogjuk megnyerni. Ez a legnagyobb feladat. Hogy pontosan kik képesek erre, nem tudom megmondani, mert ha tudnám, akkor már ezt csináltuk volna az elmúlt néhány évben is, de az igazság az, hogy e tekintetben voltunk a legkevésbé sikeresek. Ezt a nyelvet, ezt a kultúrát nem beszéljük úgy, ahogyan beszélni kellene, és valahogy az utánunk jövők meg nem eléggé erősek, vagy a jó ég tudja, mitől van, nem elég átütőek. Ebben a világban a patrióta, nemzeti alapú, mindennapos életösztönök, életvezetési tanácsok, megfontolások a vitákban, az ez alapján kifejtett vélemények nincsenek jelen: pedig ezt a csatateret nem tudjuk elkerülni, ha nem megyünk föl, akkor is ott dől el a csata.
Föl kell menni, és ott nyerni kell, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ez sokéves program, és Önökkel együtt én is csak abban reménykedem, hogy az idősebbekre is szükség lesz hozzá. Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket!

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom