Vastagbőr

Ilyen ország nincs még egy!

Hallottál már a rádióban mémekről tudósítani?

Bocsánat, mégsem az M1 lett az aranyérmes, hiába készítettek egy csodálatos tudósítást a baloldali összefogásról készült mémekről.
A bajnok szerintem a Kossuth Rádió, aki ugyanazt megcsinálta, csak ugye képek nélkül, csak hanggal.
Ami nem egyszerű feladat, de megcsinálták.

Az előző poszt kommentjei között hívta fel a figyelmemet “Köves D. Gábor“: 
Aznap este ezt a mém-szart nem csak a TV1 Híradó hozta le, hanem a Kossuth Rádió Esti Krónikájában is hosszasan beszéltek róla. 
Még egyszer: a rádióban(!) a vizuálisan értelmezhető mém-poénokról(!) hosszasan(!)
Értem én, hogy a pártirányítás központilag előírta az összes “közszolgálati” médiumnak, hogy aznap este mindegyiknek ezt kell belesulykolni a választópolgárok fejébe, de a rádióban ezt hallgatni mégis rémisztően bizarr volt. Nem is a hír nyilvánvaló pártos elfogultsága és propagandajellege volt rémisztő, hanem az, hogy olyan tartalmat erőltettek bele egy rádióműsorba, amit rádióban, azaz szóbeli közléssel képtelenség átadni a hallgatók számára!

Kis keresgéléssel meglett az említett bejátszás, a Kossuth Rádió “Krónika” című hírműsorában adták le január 9-én este 10 órakor. Nem aprózták el, a 20 perces hírműsorból 4,5 percet szántak erre a riportra.

Nem is tudom melyik a kedvenc részem … amikor a Cinket olvassák fel? Vagy amikor a Chuck Norrisos videót mesélik el? Ütős egy riport!

A riportot Somorjai Balázs készítette.
Ha minden igaz, akkor ő az. Kossuth Rádió, Echo TV, Lánchíd Rádió, Parlament TV, MTVA.

Somorjai felszólalt még 2007-ben a Média Konferencián, mint az ECHO TV munkatársa:

“Nézzük a kíméletlen valóságot: ennek az országnak egy begyöpösödött, évszázadokban mérhető lemaradásban lévő, szánalmasan gyáva sajtója van. A probléma többrétű. Egyrészt hazánk újságírását egy neo-moszkovita beidegződés jellemzi, ugyanis – nem tudom, tudják-e – csaknem minden újságírónak van egy kommunikátora. És a kommunikátor alatt itt értsenek egy-egy politikust, akihez az adott firkász közel áll, akinek ad a szavára, akitől információkat vár, és ez már önmagában predesztinálja egy-egy tudósítás hangvételét. Igen, ez is cenzúra. Cenzúra egyfelől a közönséggel szemben, másfelől pedig – az újságíró esetében – cenzúra önmagával szemben, mert amikor a leginkább extrovertáltnak kellene lennie, egyszercsak elkezd vagy csak a jobb, vagy csak a bal fülére hallani. Az információ kikerülésének pillanatában felborul a szabad sajtóról alkotott ki-ki szerint idealista avagy realista elmélet.

De egyáltalán: miért volna érdeke az államnak a szabad sajtó? A kérdés egyfelől költői, másfelől pedig hülye. Mert egyáltalán nem érdeke az államnak a szabad sajtó. (…)

Most mondhatják azt, hogy kéne egy tökös gyerek, aki kiáll, és leírja a tutit, borítja az asztalt, felrúgja a háromlábú országot, de nem fognak találni. És azt is megmondom, miért: mert az újságírók is, mint minden más dolgozó ember, egzisztenciálisan zsarolhatóak. Aki meg nem zsarolható a megélhetésével, az ritkán megy újságírónak…(…)

Nézzünk inkább néhányat abból az ezer sebből, amin keresztül vérzik a magyar újságírás! Az egyik legfőbb probléma nálunk, hogy megpróbáljuk elhitetni a közönséggel – és sokszor sajnos magunkkal is –, hogy mi ugyan nem cenzúrázunk, sőt, éppen, hogy a kiegyensúlyozottságra törekszünk. Gyakran emlegetik, illetve szándékosan félreértelmezik a BBC etikai kódexét, és darabszámra mérik a kormányoldal, illetve az ellenzék megjelenéseit adott csatornán. Pedig nem a mennyiségre, hanem a tartalomra kellene koncentrálni. Hadd mondjak egy eklatáns példát, ami segít megérteni, miről is beszélek! 2002-ben, a Kossuth téri nagygyűlésről a Magyar Televízió híradója egy 2, 20 – 2, 40-es anyagban számolt be, míg Kovács László akkori MSZP-elnök nyilatkozatát egy demó plusz szinkronnal lerendezték. Ez egy megjelenés az akkori kormányoldalnak és egy megjelenés az akkori ellenzéknek. De tartalmában már egész más a helyzet. Másnap egyébként valakit megkértek, hogy hagyja el a házat… a székházat… (…)

Egy másik nagyon jelentős probléma a magyar hírszerkesztési gyakorlatban, hogy sokszor nem induktív módon készülnek a tudósítások. Tehát nem „A” pontból indulnak el az újságírók – most azt hagyjuk, hogy gyakorlatlanságból vagy szándékosan -, és jutnak el egy végkövetkeztetésig, hanem éppen fordítva: felállítanak egy tézist, és azt próbálják meg bebizonyítani. Ha mondjuk Deutsch-Für Tamás azt mondja – ahogyan azt tette is – , hogy Gyurcsány Ferenc ideggyenge, semmiből nem áll keríteni egy pszichiátert, aki a miniszterelnök kinezikájából és a poszturális jeleiből levezeti, hogy Deusch-Fürnek igaza van. És mivel egy szakember mondja, az emberek elhiszik. De sokszor még ez sem szükséges, mert minden csatorna rendelkezik egy kialakított célközönséggel, és ez a közeg felveszi az információt. (…)

Majdnem végkövetkeztetésként fontosnak tartom elmondani, hogy ma már nem abból áll a rejtett cenzúra a hírszerkesztésben, hogy bizonyos ideológiák mentén variálunk a hírsorrenddel, és ha nem is hallgatunk el egy információt, de bagatellizáljuk. Jóllehet, ez a szakma tényleg komoly lemaradásban van a lehetőségeihez képest, de annyira már fejlett, hogy okosan játsszon a szavakkal. A hírszerkesztők napjainkban a szövegkörnyezettel élnek vissza. Amikor elindult a Hír TV, ismert politikusokat kérdeztek a várakozásaikról, és akkor Kuncze Gábor valahogy így fogalmazott: nem mindegy, hogy azt mondjuk, hogy lezuhant egy repülőgép, és hetvenen meghaltak, vagy azt mondjuk, hogy lezuhant egy gép, és harmincan túlélték. Hiába írható le a minket körülvevő világ objektív matematikai képletekkel, ha a számok mást és mást jelentenek, attól függően, hogy balról jobbra, vagy jobbról balra olvassuk azokat.”

2007 óta sokat fejlődött a cenzúra / öncenzúra / kézivezérlés, de ezeket “módszereket” Somorjai úr jól láthatóan ismeri.

Megosztás