Kicsit sajnálom Szócska Miklóst, az egészségügyért felelős államtitkárt. Jó fejű, értelmes politikusnak tűnik, nem beszél össze-vissza, nagyobb botrányok sincsenek vele meg a tárcánál, igaz, a mélyben az egészségügy csendben rohad tovább. A Széll Kálmán tervben nem sok konkrétum olvasható az egészségügyi területen, attól, ha megvágják a gyógyszerkasszát, nem lesz jobb az ellátás …

Legutóbb Szócska a Semmelweis Egyetem az egészségügyi államtitkár az egészségügy átalakítását felvázoló Semmelweis-tervnek nevezett vitairatról tartott fórumot, ahol 150 kórházi ember panaszolta el az egészségügy helyzetét Szócskának, aki meg is jegyezte, hogy "teljesen jogosan küldenek el engem az anyámba".

Források nélkül nehéz bárminek is nekikezdeni, de például az otthonszülés kérdését teljesen korrekt módon sikerült rendezni.

Szócska ma az MTI-nek azt nyilatkozta, hogy amikor elvállalta az államtitkári pozíciót, pontosan tudta, küzdenie kell azért, hogy az egészségügy a legfontosabb feladatok között szerepeljen. A ciklus egészében gondolkodik, mivel ő is látja, ahhoz, hogy több pénz legyen, először a gazdaságnak kell beindulnia. Ahhoz, hogy ne boruljanak fel a biztosítási alrendszerek, több gyerekre van szükség – sorolta. Úgy fogalmazott: "Demográfia és gazdaság, ezt a két prioritást most el kell fogadnom."

De vajon ezt el tudják-e fogadni az egészségügyi dolgozók és a betegek?

Egy háziorvos összefoglalta Szócskának:
"Betelt a pohár és most nem az anyagiakról beszélek. Az orvosok nagy reményt fűztek az új kormányhoz, azt gondolták, hogy nyolc év alatt volt idejük felkészülni, és az asztalfiókban ott van 6-8 fontos terv, amit meg kell valósítani. Azt gondoltam, hogy nyolc hónap után egy programról tudunk vitázni. A kérdés az, van-e ilyen program. Ha ilyen nincs vagy ehhez nincs pénz, akkor nincs mit mondani. Már húsz éve is hallottam Antall József és Pozsgay Imre vitájában, hogy majd ha a gazdaság föllendül, akkor ez és ez lesz. Eddig nem hallottuk, mit tervez a kormány, nem tudjuk, honnan hova akar eljutni."
 
A NOL-on a múlt héten jelent meg egy cikk, melyben 3 nővér meséli el, hogyan élnek, hogyan dolgoznak. Magyar egészségügy, 2011. Csak kórházba ne kerüljön az ember …

Nem tudom mi lesz pár év múlva, mikor nem lesz elég orvos a kórházakban, meg nővér se, a háziorvosok 60%-a nyugdíjkorhatár küszöbén vagy már azon túl van. Jönnek a "közmunkás nővérek"?
És akkor ilyet olvashatunk, hogy a "hiányszakmákat választó szakorvosjelöltek itthon elvileg már kiemelt fizetést kapnak, kiderült azonban, hogy ezt a kórházak sokszor nem vállalják be, mert így a kezdők annyit keresnének mint a tapasztalt orvosok, és ez bérfeszültséget okozna." Klasz.
 

Ilona

Huszonnégy éve vagyok nővér, ez az első munkahelyem. Heti négy alkalommal, tizenkét órás váltott éjszakai és nappali műszakban dolgozom. Havonta egy teljesen szabad hétvégém marad. A munkaidő héttől hétig tart, de az átadás miatt fél órával korábban kell benn lennem.

Tárnokon lakom, 15 évvel ezelőtt költöztem oda a mamámmal. Ötven négyzetméteres lakótelepi panelunkat cseréltük el egy százéves parasztházra. Fel kellett újítanunk, sokat dolgoztunk rajta.

Oda-vissza három órát utazom. Fél ötkor kelek, és kocsival kimegyek az állomásra. Akinek nincs autója – sok nővér lakik Tárnokon –, még korábban indul, mert nem minden vonathoz van csatlakozó busz.

Nyolc-kilenc, nagyon pici, 1000-2000 grammos koraszülöttet látok el. Szoptatásnál segédkezem a mamáknak, de azért többnyire én etetem üvegből vagy gyomorszondán át mesterségesen táplálom a babákat. Az etetés gyerekenként 15-20 percig tart. Mire a végére érek, kezdhetjük elölről. És akkor még nem beszéltem a rengeteg egyéb munkáról, a tisztázásról, a gyógyszerelésről, az infúziókötésről. A gyerekeket előkészítem a vizsgálatokra, például a szemészeti konzíliumhoz pupillatágító cseppeket csöpögtetek a szemükbe. Rengeteg a papírmunka, vagy másfél órát elvisz az adminisztráció.

A végére igencsak elfáradok, és nemcsak fizikai értelemben. Egyre többet kivesz belőlünk a szülőkkel való kapcsolattartás is. Manapság kevésbé toleránsak, gyanakodnak, mindennek próbálnak utánanézni az interneten. Rengeteg kérdésre kell türelmesen felelgetnünk: miért nem hízik, miért nem eszik, miért nem bírjuk leszoktatni az oxigénről… mikor mehet végre haza? Jogos kérdések, de fárasztóak.

Tizennyolc évesen 3200 forint volt a kezdő fizetésem. Ez jó pénz volt akkor. Most százezret viszek haza – ez nem jó pénz. A koraszülöttosztályon nincs paraszolvencia, legfeljebb egy-egy doboz bonbont kapunk néha-néha.

Ezerforintos órabérért vasalok a szomszédban. Régebben sokat helyettesítettem a helyi rendelőben. Ma már csak a szabadságom alatt vállalom, de azt minden évben: hetente ötször három óra.

Van egy 74 éves, magányos, önellátásra képtelen tüdőbeteg szomszédunk. A mamám főz rá, én meg takarítok nála, orvoshoz hordom, cserélem az oxigénpalackját. Tőle is csurran-cseppen valami.

Havi fix kiadásaim: 16 ezer gáz, 12 ezer villany, hatezer víz, ötezer vonalas telefon (a mobilt alig használom). Tűzifára évi 50 ezer megy el. Havi 30 ezret költök a hétéves Skodámra. Az ötéves törlesztését, hál’ istennek, befejeztem 2010-ben, az is havi 30 ezer volt.

A házon nincs hitel, annál több viszont a kiadás. Tavaly 320 ezerért cseréltünk ablakokat, az idén nyáron a tetőt kell felújítanunk. Ezekre évek alatt, apránként tettem félre.

Nyaralni 15 éve voltam utoljára. A kolléganőimmel egy-egy hétre egyszer Olaszországba, egyszer Törökországba fizettünk be. Ma már nem engedhetném meg magamnak. A szabadságom alatt otthon pihenek, pótolom az elmaradt munkákat, tévét nézek. Szeretek olvasni, a kedvencem Merle meg Robin Cook…, látja, még ilyenkor sem bírok elszakadni a kórháztól…

 
A másik két történet a NOL-on. Reméljük Szócska Miklós is olvasta.