Brüsszelben élő honfitársunk, Czika Tihamér is megkapta Orbán Viktor levelét, amire nagyon szépen, összeszedetten válaszolt.
Nagyon nem is lehet mit hozzátenni, íme:

„Tisztelt Miniszterelnök úr!

Nem ismerjük személyesen egymást, bár egyszer kezet fogtunk, váltottunk két rövid szót, még 2003-ban. Ön akkor már/még az ellenzék vezére volt és az épülő Sapientia egyetemet látogatta meg Kolozsváron, én jogászhallgató, egy szakkollégiumnak voltam az egyik vezetője. Nyilván nem emlékezhet rám, hosszú nap volt, sok kézfogással. Sok év el is telt az óta.

Küldött nekem egy levelet a minap. Pontosabban a miniszterelnöki hivatal kommunikációs csapata által megírt, szakértők, jogászok és spin-doktorok által bizonyára 15-ször leellenőrzött, közpénzen legyártott és kiküldött kampánylevelet kaptam. Annyira személyes ez a levél, amennyire egy sorozat kampánylevél lehet: semennyire. Ennek ellenére, fontos megbeszélnivalónk van, mert súlyos dolgok vannak benne. Válaszolni szeretnék. Kicsit hosszabb leszek mint ön, de érvelni csak alaposan érdemes.

Először is azt állítja, hogy „Brüsszel rossz politikája idézte elő” a menekültválságot, és hogy emberek milliói „azért jönnek ide, mert egyes európai vezetők felelőtlen ígéreteknek tesznek.” Nem miniszterelnök úr, nem Brüsszel politikája, s nem tudom kik milyen ígéretei miatt jönnek a menekültek Európába. Azért jönnek, mert lebombázták a házukat, utcájukat, meghaltak szeretteik s barátaik, lebombázták iskoláikat és bombázzák most már az utolsó még álló kórházaikat is. Én sem maradnék ott családommal, s valószínűleg ön sem.

Amióta civilizáció létezik, az emberek menekülnek a háború és a megtorlások elől. Tettük ezt mi magyarok is, amikor otthagytuk Levédiát a keleti betörések miatt, hogy aztán előlünk meneküljenek sokan, amíg Európát pusztítottuk szét vagy 50 évig „kalandozva”. Aztán megint rajtunk volt a sor, amikor a tatár vagy török betörések elől kellet mentenünk éltünket. Menekült a magyar, aki nem akarta vértanúként végezni 1849-ben, s menekült az új határ túloldaláról pesti vagonokba, aki féltette biztonságát az új országokba rekedve 1920-ban is. Menekültünk a II. Világháború alatt és után, front elől, s felszabadulás alól.
1956-ban, a sikertelen forradalmunk után 200.000-en (!) menekültünk Ausztrián és Jugoszlávián át nyugatra. Mi voltunk az első kedvezményezettjei az első világméretű menekült-relokációs programnak. Pont egy olyannak, amelyet ön most azt kéri tőlem, hogy elutasítsak. 37 ország fogadott be minket, egyesek tízezrével, mindössze pár hónap alatt. Nem riogattak velünk, nem is szavaztatta senki politikus saját népét, hogy éppen akarnak-e minket. Emberi jóérzés, szolidaritás, és nem mellékesen a nemzetközi jog vezérelte a nyugatiakat. S vezérli most is. Ez vezérelhetné a magyarokat is, ha a kormányunk állami szintű xenofóbia propagálása helyett azt tenné, amit ilyenkor helyes.

Azt állítja miniszterelnök úr, hogy „Brüsszel olyan döntést hozott, amely szét akarja osztani az illegális bevándorlókat a tagországok között”. Nos, tisztelt miniszterelnök úr ez még klasszikus politikai kommunikációs csavarnak is túl csúnya. Ez így egyszerűen hazugság. Egyfelől, tudja ön is jól, hogy nincs tulajdonképpen olyan, hogy „Brüsszel döntést hozott”. Brüsszel nem egy elvont politikai hatalom, amely ott lebeg önmagában és azt csinál, amit akar. Az Európai Unió, a tagállamok összessége, az EU-s jog a tagállamok közös akarata. Konkrétan, szavazásnál is. Brüsszelben minden fontos döntést – ahogy ezt is – a tagállamok hozták meg. A 2015. szeptember 22-én megszavazott 12098/15 sz. Európai Unió belügyi tanácsának döntését a menekültek relokációjáról a belügyi mechanizmusokban résztvevő 24 tagállami belügyminiszter hozta meg közösen. Szavazás volt, ahogy egy demokráciában illik. Magyarország mellett másik 3 tagállam szavazott a döntés ellen és 1 tartózkodott. 19 tagállam ugyanakkor egyetértett. Egyszerű többséggel is simán átment volna a döntés, de lakossági súlyozással, egyértelmű minősített többség volt az EU-ban a relokáció mellett. Ott volt az ülésen Pintér Sándor belügyminiszter is, aki érvelt, de leszavazták. Van ez így, de ilyen a demokrácia. Néha sikerül átvinni, amit akarunk, néha nem. De amiért a többség nem a mi véleményünkre szavazott, attól a törvény az törvény marad. Mi volna, ha az ellenzéki képviselők vagy a parlamenti többség döntésével egyet nem értő állampolgárok, csak úgy eldöntenék, hogy hát nekem ez a törvény nem tetszik, nem fogom betartani s kész? Vagy mondjuk népszavazni szeretnének róla. Amikor Magyarország csatlakozott az EU-hoz, s később amikor ratifikálta a Lisszaboni szerződést, akkor elfogadta azt is, hogy belügyi kérdésben is minősített többséggel hozhatók döntések. Persze az unanimitás mindig követendő cél, de az EU működését hatékonyabbá kellett tenni, mert nyilvánvaló volt, hogy húszon-akárhány tagállammal már nehéz lesz mindig elérni az egyöntetűséget és leállhat a rendszer. Leszavaztak, ez ilyen, legközelebb jobban kell lobbizni, vagy a valósághoz közelebb álló véleményt kell képviselni. De addig is: betartjuk a közös döntést, akkor is ha szimpatikus, akkor is ha nem. Hogy valaki demokrata-e, az akkor derül igazán ki, amikor el tudja fogadni azt is, hogy leszavazzák.

Továbbá azt mondja, hogy a „bevándorlás” miatt nőtt meg a terrorcselekmények száma Európában. Miniszterelnök úr, a 2015-ös európai menekültválság elindulása után történt párizsi, brüsszeli, nizzai és németországi terrorcselekmények több tíz elkövetője közül bizonyíthatóan csak 3 (!) jött a mostani menekülthullámmal. Szinte az összes többi Európában született és élt. Az vitathatatlan, hogy a menekültek között lehetnek terrorcselekményekre kiküldött daesh tagok, egyetértünk abban, hogy ellenőrizni kell mindenkit. De a jelenlegi iszlamista terror-hullám mögött elsősorban európai vagy régóta Európában élő emberek állnak. Ez elsősorban rosszul működő integrációs politika kérdése, szekularizáció hiányának a kérdése, vagy sok esetben akár kriminalitási kérdés, hisz nem kevesen közülük köztörvényes bűnözők voltak korábban. Statisztikailag egyszerűen igazolható, hogy a tavaly „Európába érkezett másfélmillió bevándorló” 99% nem terrorista. Tegyük fel – ad absurdum – hogy az 1,5 millió „bevándorló” között van mondjuk 5000 potenciális dzsihadista, aki rossz célokkal érkezett ide (minden bizonnyal ez a szám túlzás, de az érv kedvéért hadd adjak egy szép kerek számot). Ennyi ember 0,3%-a 1,5 milliónak. Hogyan lehet egy nyelvileg, kulturálisan végtelenül diverzifikált, különböző országokból, különböző katasztrófák elől menekülő csoportot leterroristázni, mert egy statisztikailag teljesen mérhetetlen arányú kisebbségük potenciálisan veszélyes? Ez a retorika semmiben sem különbözik attól, amellyel éppen a sokmillió magyar és más európai bevándorlók ellen uszítottak az Egyesült Államokban a XX. század fordulóján, kriminalitást, betegségeket, mindenféle veszélyt varrva a gőzhajókról leszállók nyakába.

Azt állítja, hogy „Brüsszel elhibázott politikája kockára teszi kultúránk jövőjét meg hazánk gazdaságát”. Nos miniszterelnök úr, ha a tagállamok belügyminiszterei által Magyarországnak ítélt 1294 menekült kockára teszi a magyar kultúra jövőjét s az ország gazdaságát, akkor jó nagy bajban lehetünk. Ha mi egy alföldi község lakosságát kitevő pár száz családtól féltjük a kultúránkat s gazdagságunkat, akkor a baj velünk van, nem velük. Ha önt Szent István intelmei nem győzték meg arról, hogy az egy nyelvű ország esendő és gyenge, ha önt a XIX. századi nacionalizmus hajta, amely ennek épp az ellentétét mondja, akkor is megnyugodhat: 1.300 de még 13.000 menekült sem veszélyeztethet sem kultúrájában se gazdagságában 10 (+2) millió magyart. Százalékok miniszterelnök úr, százalékok, számolni kell mindig. Ennél sokkal nagyobb számú bevándorlót s menekültet asszimiláltunk be csak az elmúlt 27 évben minden gond nélkül, s minden bizonnyal több milliót Szent István intelmei óta. Ha valami kockára teszi és tette a magyar kultúrát és gazdaságot az éppen Szent István intelmeinek a figyelmen kívül hagyása volt. Nem tanultunk semmit sem az 1849-es veszteségből, sem a Trianonhoz vezető kisebbségek elnyomásából, sem a Holocaustból. Pontosan akkor kerültünk mindig a legnagyobb veszélybe, ért a legnagyobb veszteség, amikor csak egy kultúrát egy nyelvet akartunk mások fölé helyezni, amikor elborultak vezetőink, azt hitték, hogy csak miénk lehet itt a tér.

Európa etnikai, kulturális és vallási összetételét félti levelében miniszterelnök úr. Hadd mondjak egy közhelyet: Európa etnikai, vallási és kulturális összetétele azóta változik, amióta a Közel-Keletről megérkezett az első homo sapiens erre a gyönyörű kontinensre. Hadd mondjam el önnek, hogy családom egy olyan faluból származik Erdélyben, ahol 2 generáció alatt cserélődött le majdnem teljesen a falu és a környékbeli falvaknak is az etnikai, kulturális és vallási összetétele. Egy olyan városban születtem és nőttem fel, ahol a kétnyelvűség alap volt és egy olyan városban végeztem el az egyetemet, ahol a város mérhetetlenül gazdagabb, színesebb és érdekesebb lett, amint megérkeztek a mindenféle „bevándorlók” az erasmusos diákoktól a sarki török kebabosig. Miniszterelnök úr, Közép-Európa tele van kicserélt városokkal, Kaliningradtól Fiuméig, Gdansktól Brassóig. Mi ebben az egészben az új önnek?
Jelenleg egy olyan többnyelvű, többkultúrájú városban élek, ahol 150 évvel ezelőtt a többség egy nyelvet beszélt (flamandot), ma pedig egy másikat (franciát), úgy hogy egy harmadik (az angol) lassan átveszi a belváros utcáit ettől is. Brüsszelnek ma tulajdonképpen nincs domináns etnikai kultúrája, mégis jól elvagyunk benne, mindenki megtalálja a maga helyét. Nehogy félreértsen, nem akarom elvitatni senkitől a nemzeti kultúráját, magyar meséken és irodalmon nőttem fel, ma is feltankolók magyar könyvből ahányszor hazajárok, magyar médiát (is) fogyasztok naponta, a gyerekeimet is magyarnak fogom nevelni. De nehogy már a potenciálisan 24 tagállamban szétszórtan elhelyezendő pár százezer menekülttől féltsük az 500 milliós kontinens kultúráját.

Egyébként a kultúra, amit ön félt az már rég nem az, amit ön gondol. Nemcsak Brüsszelben, Londonban, vagy Stockholmban nem az, hanem már Prágában vagy Budapesten sem. A globalizáció, a szekularizáció, a kommunikációs technológia egységesítő ereje, a szabad és olcsó mozgás lehetősége, a nemzetközi média és kultúracsere visszafordíthatatlanul megváltoztatta Európát s az egész világot. Amit ön félt, annak már vége, menekültekkel vagy nélkülük. Ideje azzal foglalkozni inkább, hogy hogyan csempésszük bele ebbe a nagy kavarodásba Magyarországot, s a magyar örökséget. Semmi nem állít meg minket abban, hogy az irodalom új írjei, az infótechnológia új finnjei, a zene új svédjei, az oktatás új szingapúrijai, a konyhaművészet új görögjei, vagy miért is ne, a béketeremtés s a humanitarizmus új norvégjai legyünk. Mert ezek is lehetnénk. Ezek mind méretileg kb. ugyanakkora népek, mint mi, s pont úgy megvolt a maguk nehéz sorsa. Csak ők nem folyton a múltban keresik a dicsőséget és utasítják el a jelent, hanem inkább alakítják azt.

Úgy fejezi be miniszterelnök úr, hogy Magyarország számít rám. Na ebben legalább egyetértünk. Éppen ezért nem fogok szavazni ezen az álnépszavazáson, mert az országom számít rám. Az utókor magyarjai hálásak lesznek, hogy ezt a döntést hoztam, akármi is legyen az eredmény. Európát s a szolidaritást nem fogom, nem tudom elutasítani.

Önök egyszer úgyis elmennek. S önök után, akarva-akaratlanul, olyanok jönnek majd, akik nem félni fognak az új globalizált világtól, nem uszítani fognak a menekültek ellen, nem gátolni akarják majd a nyitottabb és egységesebb Európát, nem a saját alkalmazkodás-képtelenségüket akarják majd ráerőszakolni a népre, hanem fejest fognak ugrani ebbe a mostani világba, amelyben ők már felnőttek, okostelefonjaikkal a kezükbe. Önök után majd azon fogunk dolgozni, hogy megtaláljuk végre a helyünket a globalizált világba, s ne minden sarkon az elveszett Levédiát keressük, tökön szúrva magunkat félévszázadonként. Európa és a világ nem vár ránk. Magyarország Szent István óta kivétel nélkül mindig akkor haladt, ha felült a nyugatra tartó vonatra, s akkor járt porul, ha nem. Most sem lesz ez másképp.
Ébresztő.

Üdvözlettel: egy távolmaradó honfitársa.”