A Nemzeti Együttműködés Programjának igénytelenül beszkennelt változata 2010. május 22.óta fent pihen az országgyűlés honlapján. A 2010-es megnyert választások után készült, tele hátrafele mutogatással,  ígéretekkel és iránymutatással. Ez volt az utolsó program, amit Orbán Viktor és a Fidesz kiadott, ezért közel 9 év elteltével leporoltuk, hogy nosztalgiázhassunk. Sorozatunk első részében a gazdasággal és a közbiztonsággal kapcsolatos ígérgetéseket szemléztük, most pedig az egészségüggyel foglalkozó részeket nézzük át.

 

Kilenc (azaz 9) költségvetési időszaka volt a Fidesznek, hogy pénzt pumpáljon az egészségügybe és átszervezze azt működőképesre – működőképesebbre, hogy ne legyünk szigorúak. Kilenc év, hogy meggyőzze arról az orvosokat, hogy nem érdemes külföldön karriert építeniük, mert lehet azt itthon is. Kilenc év, hogy a kórházakat megtanítsa a gazdaságosságra – az igazgatók kirugdosása helyett.

Kilenc év, hogy megoldja az EÜ legnagyobb problémáját, miszerint mennyire alulfinanszírozott a teljes ágazat.

„Szocialista-szabaddemokrata kormányok az ágazat finanszírozását az aktuális gazdasági helyzethez igazították.  A jelenlegi finanszírozás mára elégtelenné vált: nemcsak az európai uniós országok átlagához, hanem a közép-európai országokhoz képest is kevesebbet költünk egészségügyre. Ma GDP-arányosan 1%-kal, közel 300 milliárd forinttal kevesebb jut nálunk egészségügyre, mint szomszédainknál. Cél, hogy az új kormányzati ciklus során az arány javuljon.”

Így kezdi a NER program a beszámolóját az egészségügyről, és nagyon nem is lehet belekötni, hiszen a szoci kormányok (sem) tettek túl sokat az ágazat előremozdításáért és fejlesztéséért. Persze tudjuk, hogy a másikra mutogatás a politikában sosem oldott meg semmit, pusztán egy előre magyarázkodás volt mindig, hogy milyen nehéz helyzetből indulunk.

„Egy nemzet egészségi állapotát nemcsak a gazdaság fejlettsége határozza meg, hanem az egészségi állapot is visszahat gazdaságára. A jelenlegi népegészségügyi helyzet az ország versenyképességét is jelentősen veszélyezteti. Kiemelt cél a lakosság egészségi állapotának javítása és a területi különbségek csökkentése. Hiába létezik országos szintű, törvény által rögzített népegészségügyi program, ha elmarad a feladathoz rendelt finanszírozás. A népegészségügyre szánt pénzt az elmúlt években töredékére csökkentették. Törvényben kell garantálni a Népegészségügyi Program megfelelő finanszírozását.”

De hol is tartunk hosszú kemény, „jobban teljesítő” évek után?

A KSH 2017. márciusi elemzéséből kiolvasható, hogy az egy lakosra jutó, vásárlóerő-paritáson számolt egészségügyi kiadás Magyarországon 2015-ben 1371 euró volt, amellyel hazánk az EU-tagországok között az alsó harmadba esett (az EU-átlag a miénk több mint duplája, 2781 euró volt). Az egészségügyi kiadások 7,1%-os GDP arányának tekintetében is a hátsó fertályt foglaljuk el (az EU-átlag 9,9% volt).

A bruttó hazai össztermékhez viszonyított egészségügyi kiadás három európai uniós országban haladja meg  a 11%-ot – mit ad Isten pont a három „lesajnáltban”, Németországban, Svédországban és Franciaországban – amúgy Európában a nem uniós tag Svájc a listavezető (11,5%).

Szintén a KSH adatai alapján mérhető az is, hogy miközben a V4-országok és a szomszédos Ausztria folyamatosan fejlesztik egészségügyüket, hazánkban az egészségügyi kiadások 2005 óta bizony nem, hogy nőttek, valamicskét még csökkentek is reálértéken, és a 2010-ben beígért nagy változásból sem látszik semmi.

 

 

„A közvetlen betegellátásból megközelítőleg 250 milliárd forintot, az Egészségbiztosítási Alapból pedig majdnem 400 milliárd forintot vettek el . Ennek eredménye lett a betegek terheinek növekedése, hosszú várólisták kialakulása, orvosok és szakdolgozók elvándorlása, valamint a teljes infrastruktúra lepusztulása. (…) A szakellátások jelenlegi finanszírozása elégtelen: nemhogy az eszközvisszapótlást (amortizációt) nem biztosítja, de a működőképességük megmaradásához sem elegendő. Az új kormányzatnak stratégiai szerepet kell adnia a szakellátás számára, mert ez lakosságközeli definitív ellátást biztosít, teret ad az egynapos beavatkozásoknak, valamint tehermentesíti a kórházi ellátást. Mindez a várólisták hosszának csökkentéséhez is hozzájárul.”

Ezt már a NER írja megintcsak hátra fele mutogatva. Istenem, milyen szép is lenne ha valóban ezen a 650 milliárd forinton múlt volna az egészségügyünk bukása. Hisz ez kb akkora összeg, amekkorát a Matolcsy alapítványok elloptak elköltöttek. De sajnos nem ezen múlt, ezért ma is ott tartunk a várólisták kapcsán, hogy:

2018-ban és 2017-ben átlagosan 28 ezer beteg várt valamilyen műtéti beavatkozásra. 

Mindezek ellenére, vagy inkább ezt tompítandó, a NEAK hangsúlyozta, hogy a magyar kormány 2010 és 2018 között már 26 milliárd forint többletforrást biztosított a legrégebben várakozó betegek ellátására. Sőt, a várólista-csökkentési program az idén is folytatódik kemény 6 milliárd forintból. Remek hírek, köszönjük szépen, hiszen ebből a pénzből akár kijönne még 3 mexikói templom felújítása, vagy még 1 vietnámi művház, esetleg még egy stadion egy NB2-es focicsapatnak.

Tudom, hogy demagóg vagyok, ők meg csak pozitívak, hiszen örülnünk kell ennek is, a NEAK elmondása szerint ugyanis így is Európa középmezőnyébe tartozunk, és a várólisták hossza már nem csökkenhet tovább!!! Kész, vége, kimaxoltuk! 

Kár, hogy mind a két állítás jó nagy hazugság!

Az EHC éves KPI mutatóiból látszik, hogy Európában azért sok országnak sikerült ez hál’Istennek. Itt hazánk csupán Angliát és Írországot előzi meg, és mindössze a „háziorvosok aznapi elérhetőségében” tudott zöld mutatót produkálni. (Svájc itt is eminenskedik). Látszik, hogy van hova fejlődni, ahogy az is, hogy ha 2-en vannak csak mögötted egy 35-ös listán, az bizony nem a középmezőny, hanem a béka segge.

 

„A helyzetet tovább rontotta az évente többször is változó és csökkenő finanszírozás. Ezek a tényezők vezettek oda, hogy a kórházak háromnegyede súlyosan eladósodott, ötven százalékuk pedig csődbe ment vagy csődközeli helyzetbe került. Az ágazatot jelenleg a beszállítók hitelei, valamint az orvosok és nővérek hivatástudata tartja életben.”

A NER azt is gyönyörűen felmérte, hogy a kórházak totálisan el vannak adósodva, és csődközeli helyzetben vannak, de szuperjófejek a beszállítók, hogy hiteleznek, plusz az orvosok és a nővérek hivatástudata is kiemelkedő. De természetesen ennek a megoldására sem volt elég 9 év. A kórházak azóta is minden évben újra és újra eladósodnak, és sokkal jobban mint azt 2010-ben tették.

Tűzoltásként, az újratermelődő adósságállomány miatt az elmúlt években többször is sor került részleges adósságkonszolidációra, rendszerint az év végén egyszeri támogatás formájában – melyre nagyon szépen tudja verni a mellét a kormányközeli sajtó -,  illetve az egészségügyi közintézmények finanszírozását biztosító gyógyító-megelőző ellátások előirányzat év végi maradványának felosztásával.

Szóval itt tartunk ma, 9 év NER után.

A már említett 2018-as EHC index alapján a 3. legrosszabb az egészségügyünk Európában. Csak Albániát és Romániát előzzük meg. A kormányzat szerint persze a fejlődés folyamatos, Magyarország jobban teljesít, és soha nem látott összegek mennek az egészségügybe.

Az emberek szerint pedig?

Nos, nem árulok el nagy titkot, a közvéleménykutatások szerint az egészségügy helyzete Magyarország legsúlyosabb problémája. A Standard Eurobarometer (EB) kutatások azt mutatják, hogy a magyarok ráadásul egyre nagyobb problémának látják az egészségügy működését.

2012 májusában 11 százalékos említettséggel ez a probléma a negyedik helyre került a rangsorban. Megelőzte a megélhetést, a munkanélküliséget és a gazdasági helyzet is.

2014 őszén 21 százalékos aránnyal már a harmadik volt, a 2016. tavaszi adatfelvételkor pedig először ugrott a legproblematikusabb pozícióba. Akkor a megkérdezettek 37 százaléka érzékelte súlyos problémának az egészségügyet, ami az eddigi legmagasabb érték.

Azt a nyomorult bevándorlást meg „csak” az emberek 30%-a! És ez szintén egy nagyon beszédes adat.