A Putyin-nap csodálatosan indul, álmomban sem gondoltam volna, hogy a kőkemény közíró, az 5-ös párttagkönyv tulajdonosa igazán meleg hangú, csöpögős-csapongós szerelmes levelet ír az orosz elnöknek.

A levél elején arról ír, hogy 2005-ben bejárta Szibériát.

Tisztelt Elnök Úr!
Én 2005-ben jártam arrafelé, és írtam ezeket a sorokat egy film és egy könyv előszavaként. És nem gondoltam, hogy egyszer még leszek olyan bátor, hogy várjam önt.
Most várom önt.

Mert most önnek van igaza.
Ez az első és a legfontosabb, amit el kell mondanunk.

Majd jön egy kis világháborúzás, erőszakoltak az orosz katonák, ejnye-bejnye, de most sokkal fontosabb, hogy a balliberális csőcselék hőzöngenek Putyin ellen!

De most önöknek van igazuk, Elnök úr, majdnem mindenben.

És legyen biztos benne, hogy nekünk is igazunk van. És tudjon arról is, hogy akik most ön és Oroszország ellen hőzöngenek itt minálunk, azok remekül kijöttek a Szovjetunióval, és helyeselték, amikor a Szovjetunió legázolt bennünket ’56-ban.

Így éltek negyven évig. És pontosan annyira gyűlöltek engem akkor, amikor gyűlöltem a Szovjetuniót, mint most gyűlölnek, amiért szeretem Oroszországot, és igazat adok önnek.

De Putyin megmentette a zülléstől Oroszországot!

Európa ma Amerika akar lenni, Elnök úr. És ez a sors volt szánva önöknek is. Ha marad az ön elődje, a szerencsétlen és akarattalan, alkoholista Jelcin, akkor maradnak a Hodorkovszkij-féle idegen ügynökök is, és akkor most már nincs Oroszország. Akkor most egy, a fogyasztásba belerokkant, hatalmas gyarmat van, amely nyomokban Oroszországot tartalmaz.
Ahogy annak idején megvették az amerikaiak a cártól Alaszkát, úgy vették volna meg egész Oroszországot azóta, csak még annál is kevesebbért.

Viszont ki lenne mondva, hogy önök egy hibátlan demokrácia, elsőrendűen szabad ország. Mert tudja, Elnök úr, mostanában ilyen furcsa lett a szabadság arca. Felismerhetetlen, és mindenhol másmilyen.
Ön nem hagyta Oroszországot. Erőssé tette. Orosszá szerette és megtartotta. Ennél többet, nagyobbat nem tehetett volna.

Az összekapaszkodó kisujjak mögött évszázadok elevenednek meg, Elnök úr. És önnek méltónak kell lennie ahhoz a hagyományhoz. Csehov útjához, Dosztojevszkij mélységéhez, Tarkovszkij fájdalmához, Mihalkov mindent tudásához.

2007-ben azért még más szelek fújtak:

„Oroszoknak lefeküdni energiaügyben, Putyintól ájultan elalélni és félni: gyurcsányság. Utóbb Nyugaton az egészet letagadni, s azt mondani, amit a Nyugat akar hallani (mindezt persze szemrebbenés nélkül): gyurcsányság.” – Bayer Zsolt: Gyurcsányság

Zavarnám ki Bayert, Wittner Máriát, Kövér Lászlót, az összes fideszest és, jobbos értelmiségit a Fiumei úti temetőbe, amikor a drága szerelmük, Putyin elnök úr megkoszorúzza az 1956-os ellenforradalom emlékművét abban a temetőben, ahol az 56-os mártírok vannak eltemetve.

Tudjuk van az a pénz.
Gerinc sem kell, tükrük rég nincs, arcbőrük vastag és kemény.

De 25 évvel a rendszerváltás után gázért, atomért, illiberális demokrácia-importért, a MET-csoporton keresztül tízmilliárdok ellopásárt ennyire lemenni kutyába és felszopni azt az embert, aki a legnagyobb veszélyt jelenti Europára nézve, mindezt egy Európai Uniós és NATO tagállamként … tényleg példátlan.
Szomorú és szégyenletes.

Orbán és Szijjártó megérkeznek Putyinhoz: